Már rég visszatalicskázták a profitot

– Egyelőre senki nem akarja megvenni az államtól a Budapest Bankot. Az újjáépítési bankkal kötött szerződés kényszeríti a kormányt, hogy akár veszteséggel, de eladja?

– Nem a megállapodás kényszeríti, ez az eredeti szándékuk is, hisz már a megvásárlásakor nyilatkoztak arról, hogy később majd eladják. A Budapest Bankot két éve vette meg a magyar állam, amely akkor a legjobb ajánlatot tette a pénzintézetért.

– Akkoriban azt találgatta a pénzügyi sajtó, hogy vajon a csaknem 200 milliárd forintos vételár valóban a könyv szerinti érték duplája volt-e. Utólag kiderült?

– A piacon mindennek annyi az ára, amennyit adnak érte. A válság előtt akár a könyv szerinti érték négyszere­­séért is el lehetett adni egy ilyen bankot, utána viszont már jó, ha egyszeres maradt a szorzó. A jelenlegi piachoz képest a magyar állam által fizetett vételár, a 700 millió amerikai dollár tényleg magasnak tűnik.

– Az mindig nagyon gyanús, ha valamit drágán vesz az állam és olcsón ad el, az ilyen tranzakciót legtöbbször az adófizetők pénze bánja. Eladható a Budapest Bank veszteség nélkül?

– Előfordulhat, hogy csak veszteséggel lehet majd túladni rajta, de a hazai lapokban megjelent hírekkel ellentétben – amelyek a bank eladásáról szólnak – tudomásom szerint az egész folyamatot leállították. Úgy tűnik, jelenleg egyéb terve van az államnak a pénzintézettel.

– Vagyis mégsem adnák el?

– Nézze, annyit tudok, hogy a bank nemzetközi piacon történő értékesítését az érdeklődés ellenére beszüntették, tehát nem lennék meglepve, ha a leendő vevő nem állna távol a takarékszövetkezeti rendszer és az FHB jelenlegi tulajdonosi körétől, amely nincs messze a felcsúti kisvasúttól. Erről persze nincsenek megbízható hírek. Marad az urbánus legenda, amelyek szerint az állam „baráti” kezekbe adná a bankokat.

– Itt tehát azt történik, hogy az EBRD-vel kötött megállapodással a kormány látszólag ugyan feladta a ko­­rábbi gazdaságpolitikáját, ám ezt a szerződést végül nem tartja be?

– A baráti kezek megtalálása még belefér az említett megállapodásba. Itt csak az a feltétel, hogy az állam által felvásárolt bankokat három év alatt el kell adni, bizonyos részt pedig tőzsdére kell vinni. Ez pedig megtörténik.

– Vagyis szó sincs arról, hogy az Orbán-kormány jelentős engedményeket tett?

– Az egész megállapodást – hála a Fidesz saját sajtójának – sikerült győzelmi jelentésként tálalni, s biztos vagyok abban is, hogy az emberek többsége még csak nem is hallott a kormány vállalásairól. Kétségtelen, több tabu megdőlt, de ez a kormány akaratával történt. Egyébként a megállapodást nagyon jelentős gazdaságpolitikai lépésnek tartom, bizonyos hibás döntéseket ugyanis képes korrigálni. Tudni kell azt is, hogy a kormány belső köreiből évek óta, többen is sürgették az egyezményben foglaltak mielőbbi megvalósítását. Gondolok itt a bankadó radikális csökkentésére, amit korábban maga Varga Mihály sem tudott elérni, pedig a gazdaság egy zombi bankszektorral nem képes a gyorsulásra. Miután azonban ezt a londoni székhelyű fejlesztési bank felvetette, Orbán a saját céljai elérése érdekében a javaslatot elfogadta. Úgy gondolom, hogy a megállapodás elsősorban hivatkozási alap a kormányfő számára. A kabinet ugyanis már a szerződés aláírása előtt eldöntötte, hogy nemzeti tulajdonba veszi a hazai bankokat. Nálunk azonban – Várhegyi Éva leleményes megfogalmazásával – tranzitállamosítás történt, vagyis a felvásárlást követően „megfelelő, baráti” kezekbe adták a tulajdont, közte némely bankot is.

– Azért az meglepő, hogy simán elfogadta a kormány, hogy a devizahitelesek további költségeit már nem a bankok fizetik.

– Ugyan! A megállapodás pillanatában ezen már rég túl volt a magyar pénzügyi rendszer: éppen nagyban zajlott a korábbi kamatemelések és az árfolyamrés miatti „elszámoltatás” – ami a devizahiteleseknek nagyjából 900 milliárdos könnyítést, a bankrendszernek ugyanekkora veszteséget jelentett.

– A fejlesztési bankkal kötött szerződésben azt is vállalta a kormány, hogy a csődtörvényről nem tárgyal a bankok nélkül.

– Ezt már nagyon sokszor vállalta a magyar kormány. Itt arról van szó, hogy az EBRD korábban tanácsokat adott, egyebek mellett arról, mi legyen a nem teljesítő hitelekkel. Ezek közé tartozott ez a javaslat, amit immár sokadszor ismét elfogadtak. Sok apró részlete van a megállapodásnak, de nem ez a lényege.

– Feltételezhető, hogy a megállapodással vége lett a bankellenes hangulatnak Magyarországon?

– Abból gyorsan visszavenni nem lehet. Egyébként az, hogy a válság ter­­heit egy jól meghatározható csoportra, tehát a „bűnös” pénzügyi rendszerre ráterheljék, nem magyar sajátosság, a legtöbb országban megtették ezt. Csakhogy egy ország gazdasága a pénzügyi rendszer nélkül nem képes működni, ezért a büntetés máshol mérsékelt maradt. Nálunk viszont az ország gazdasági teljesítménye is kárt szenvedett a bankok megleckéztetését célzó kormányzati intézkedések miatt. A válságot köve­­tően a külföldi tulajdonosok több pénzt tettek be tőkeként a magyar bankokba, mint amennyit korábban osztalékként bármikor kivettek. Vagyis már rég „visszatalicskázták” – a kormányfő kedvenc kifejezésével élve – a profitot. De azt még a győzelem mámorában sem szabad elfelejteni: ha egy ország nem bízik a területén működő bankokban, akkor az ország működésképtelen. Ha az éppen induló lakásépítési akció előtt azt hirdeti a kormánypropaganda, hogy a „gonosz bankok folyamatosan átvernek téged”, akkor ki fog hiteleket felvenni? Kölcsön nélkül pedig sem építeni, sem eladni nem lehet a lakásokat. Tehát a saját gazdaságpolitikájával menne szembe a kormány, ha fenntartaná a bankellenes hangulatot.

– Az EBRD-vel kötött megállapodás következménye az lett, hogy az állam részben tulajdonosa lett az Erstének is, a bank pedig több száz milliárd hitel felvételét tette lehetővé. Szükség volt erre?

– Pénzhiány nincs az országban, a bankok most már adnának hitelt, a jelen problémája az, hogy kevés a beruházás, kevés a fejlesztés, ezért nem sikerül a motort berúgni, ezért csökken még mindig a vállalati hitelállomány. A mai helyzetben a kisvállalkozók nem akarnak kockáztatni, a nagyok is leálltak, még az exportáló cégek beruházási dinamikája is csökkent. Magyarországon a beruházások összessége ebben a pillanatban a térségben a legalacsonyabb. Az állam a fő beruházó, de azt is csak az európai uniós források mozgatják. Abból látszik, hogy egy ország gyarapodik, fejleszt, építkezik, ha az ablakon kinézve magas darukat lát mindenfele. Ilyet most csak a Parlament körüli Kossuth téren, a Vár környékén és az úszóaréna körül lehet látni. Ennyi. Csupán presztízsberuházásaink vannak. A Magyar Nemzeti Bank növekedési hitelprogramja, ha valamit el is indított, áttörést nem tudott elérni, mert senki nem fektet be a jövőbe, ha az bizonytalan. Magyarországon gazdasági és jogi bizonytalanság van, emiatt a kilátástalanság miatt nem fejlődik az ország.

– Azt is apróságnak tartja, hogy a továbbiakban már nem szigorítják az ingatlanárveréseket, sokakat ki is lakoltattak az utóbbi időben. Ilyesmit azért önként nem szívesen ígér meg egy kormány, hisz ezzel népszerűségét kockáztatja.

–  Mielőtt válaszolnék, önkritikusan le kell szögeznem, hogy a devizahiteles problémáért valamennyien felelősök vagyunk, akik az elmúlt években banki vezetőként dolgoztunk. A saját tehetetlenségünk súlya nyomasztó volt. Viszont a felhalmozódott óriási „nem teljesítő” hitelállomány mindig komoly probléma – elég, ha csak a jelenlegi olasz bankösszeomlásokra gondol –, tehát minden állam érdeke, hogy a bankrendszert megszabadítsa ettől a tehertől. Ennek sok módja van, közé tartozik a nem fizető adósok kilakoltatása; ezt a módszert senki nem szereti. Ilyenkor sajnos a szociális megfontolás rovására kerülnek előtérbe a társadalom számára egyébként hosszú távon fontos gazdasági szempontok. Ugyanakkor a kilakoltatás rövid távon iszonyú szo­­ciá­­lis feszültséggel jár, ilyenkor lesz „gonosz” a bank, amely csődbe kényszerít, utcára tesz. Ha viszont a törvényeket nem tartjuk be, akkor nem tud működni a gazdaság. Nehéz az egyensúlyt megtalálni. Orbán Viktor „politikai zsenialitása” abban áll, hogy Trump előtt jött rá: a politikában nem lehet a gazdasági előnyökre hivatkozva nyerni, mert ettől az emberek ma nem lesznek boldogabbak.

–  A kormányfő az újjáépítési bankkal kötött megállapodással mintha mégis feladta volna ezt az elvét, hisz már nem akadályozza a kilakoltatásokat, még a kormánypárti újságok is azt írták, hogy az EBRD fogja a magyar kormány kezét. Szüksége volt erre a miniszterelnöknek?

Igen, mert ha hosszú távon működésképtelen a gazdaság, az már senkinek sem jó. Márpedig ne legyen kétség: a mai magyar gazdaság nem működik. Ebben a helyzetben az EBRD-vel kötött szerződés lélegzetet ad az ország számára, de ez nem kényszer volt, hanem lehetőség. Figyelmes szemlélő már azt is észreveszi, hogy a hatalom egyre többször beszél kiszámíthatóságról. El akarja feledtetni, hogy a játékszabályokat akár évente átírta, amivel maga teremtette a bizonytalanságot. Ezért ígérik a jogalkotási dömping befejezését, a gazdasági törvényszerűségek tudomásulvételét is. Azt minden politikus tudja, hogy ha a gazdaság nem működik, akkor előbb-utóbb a politika is bukik.

– Ha viszont a gazdaság működik, akkor lehet azt a politikát folytatni, amit a jelenlegi kormány csinál?

– De ma még nem működik. Magyarország az unióhoz csatlakozott országok közül a versenyképességi rangsor utolsó helyére csúszott. Mindez az hibásan átalakított intézményrendszernek, a rossz kormányzati koordinációnak és a növekvő korrupciónak köszönhető.

– Az emberek számára ezek a helyezések elég elvontak, nem gondolja?

– Lehet, de akkor már késő lesz észbe kapni, amikor a bevásárlóvonatok Tirana irányába tartanak. A gazdasági elemzések alapján pár évvel ezelőtt a csehek, lengyelek, szlovákok voltak a versenytársaink. Most a horvátok, a románok, a bolgárok és a szerbek, de lassan már az albánok is a térképre kerülnek. Persze messze vagyunk még attól, hogy a bevásárlóturizmus valóban Albánia felé vegye az irányt, de ma ezt a pályát lehet kijelölni. Nemrég egy szakkollégiumban jártam, ahol a hallgatók azt mondták, hogy a korábbi előadásokon szinte szó szerint ugyanezeket mondta Bod Péter Ákos, Mellár Tamás és Chikán Attila. Pedig valamennyien más gazdasági iskolához tartozunk, de ma szinte ugyanúgy látjuk az ország helyzetét.

– A felsoroltak tanítanak a Corvinuson, ön viszont, ha jól tudom, nincs köztük. Véletlen?

– Az sem véletlen, hogy Mellár Tamás sincs köztük. A közgázon végeztem, ott voltam félállású oktató, majd címzetes egyetemi tanár, de miután a jegybankban betöltött alelnökségről lemondtam, a Corvinuson már félállású oktatóként sem kívántak alkalmazni. Valószínű azok az alapítványi vezetők nem tartottak munkámra igényt, akik jelen pillanatban a Magyar Nemzeti Bank programját menedzselik a Corvinuson. Itt kapott helyet az MNB által finanszírozott tanszék. A Pallas Athné Alapítványok – amelyek a lopott pénzből sokaknak filléreket, keveseknek nagy összegeket juttatnak – úgy látszik azt is megszabják, hogy ki oktathat az egyetemen.

–A „lopott pénz” emlegetése miatt korábban becsületsértésért már beperelték, nem tart ettől?    

–Nem, mert a Fővárosi Ítélőtábla döntése szerint – merthogy közben megszületett a másodfokú bírói határozat – a „lopott pénz” kifejezés, amit használtam, az csupán sarkos, ámde jogos vélemény, hisz itt az adófizetőktől elkonfiskált milliárdokról van szó.

– Az EBRD-vel kötött szerződés megoldja a gondokat?

– Aligha, legfeljebb némi oxigént enged a gazdaságba. Mi olyan kis nyitott ország vagyunk, amelynek nincs nagy já­­radékjövedelme – ilyen lehetne a nyersanyagkincsekből, olajból, gázból származó jövedelem –, amelyből akkor is kényelmesen megélhet a nemzet, ha egy nem teljesen demokratikus vezető rossz irányba viszi az ország ügyeit. Mi ebben a pillanatban csak a piacgazdaságot háttérbe szorítva, az Európából jövő járadékokból tudjuk az ország ügyeit „erőből” menedzselni; tehát a rosszul elköltött európai források az életben tartói a magyar fejlődésnek. Ez 2020-ig tart. Hogy azután mi lesz, azt még senki nem tudja.

Király Júlia

közgazdász. A budapesti köz­gazdaság-tudományi egyetemen szerzett diplomát, majd lett az intézmény címzetes egyetemi tanára.

1991-től Surányi György MNB-elnök tanácsadója, közben a Fidesz gazdaságpolitikai szakértője. Jelentős tapasztalatokat szerzett a kereskedelmi bankoknál is, 1995-től a Magyar Hitelbank, 1997-től az Eximbank, majd a K&H igazga­tóságának tagja. 2002-től a Posta­bank elnöke, nevéhez fűződik a pénzintézet privatizációja. Évekig vezérigazgatóként vezette a Nemzetközi Bankár­szövetséget, 2007 és 2013 között a Magyar Nemzeti Bank alelnöke.

Lemondása óta az International Business School tanára.

A Corvinuson már nem tanít, viszont több egyetemi szak­kollégium meghívott előadója.