Madrid elesett

Húzzon sorszámot – bök a bejárat mellett függő tekercsre kedvenc halvendéglőm pincére. Az üzlet egyre jobban megy, a vendégek sorban állnak, míg felszabadul egy asztal. De a többi vendéglő, kocsma, kávéház és bár is tele van – szintúgy a mozik és színházak. Péntek este a madridiak kedvenc szórakozásuknak hódolnak: csapatosan kocsmáról kocsmára járnak, mindenütt megisznak egy pohárral, és csipegetnek hozzá valamit. Közben a válságról vitatkoznak. Mindez meglehetősen lazán, kedélyesen folyik – se dühöt, se keserűséget, de még beletörődést sem érezni.

Pedig a gazdasági helyzet napról napra romlik. Nemcsak a hitelminősítők értékelték le alaposan az országot, ma már az amúgy optimista spanyolok kilencven százaléka is negatívnak ítéli hazájának jelenét és jövőjét. Viszont a Bankia bankcsoport mostani kvázicsődje és államosítása – amelybe pedig beleremegett az egész európai pénzügyi rendszer – valahogy kevésbé aggasztja őket. A tényleg húsba vágó gond a 24 százalékos munkanélküliség, főként a munkát kereső fiatalok reménytelen helyzete. Érdekes módon a politikát és a pártokat csak a megkérdezettek 22,5 százaléka tartja az ország legnagyobb problémájának – Spanyolország a mélyülő válság és a növekvő egzisztenciális gondok ellenére sem került politikai pszichózisba.

Volt persze némi elmúltnyócévezés, de aztán ahogy a helyzet egyre drámaibbá vált, ez elhalkult. Sőt a tavaly novemberi választásokon abszolút többséget szerzett Néppárt ma már elfogadja partnerként a szocialistákat, amikor a fojtogató megszorításokat követelő Brüsszellel szemben közös fellépést javasolnak. Rajoy miniszterelnök le is ült Rubalcabával, az ellenzék vezérével tárgyalni: jobb, ha nem úgy néz ki, mintha egyedül, erőből akarná lenyomni a társadalom torkán a nem túl népszerű reformokat – bár persze ha muszáj, akkor ezt teszi.

A párbeszédre a spanyol politikai osztály egyébként is sokat ad. Soraya Sáenz de Santamaria, a kormányfő helyettese a múlt héten beült egy könyvbemutatóra, hogy megvitassa egy újságíróval annak most megjelent könyvét, amely egy szerény, „merjünk kicsik lenni”-Spanyolország vízióját vázolja fel. És Santamaria – kormányzó politikustól szokatlan őszinteséggel – elismerte, hogy míg az utóbbi évtizedekben az ország fejlődése gyors és töretlen volt, most olyan idők jönnek, hogy bizony az ő gyerekének rosszabb lesz, mint neki. Ha figyelembe vesszük, hogy Santamaria fia csak néhány hónapja született, akkor úgy tűnik, hosszú válságra készül.

A legfrisebb statisztika mindenesetre ijesztő: áprilisban az ipari termelés 8,3 százalékkal, a kiskereskedelmi forgalom 11 százalékkal esett vissza. Hogy valahogy mérsékeljék a forgalomkiesést, Madrid üzleti negyedében vasárnap is nyitva tartanak a boltok, és jelentős hétvégi árkedvezményekkel csalogatják a vevőket. A válságra utaló jelek az utcán is szaporodnak: mindennaposak a megszorítások elleni tüntetések, és érezhetően több a koldus is. Sokan már a kocsmát sem tudják megengedni maguknak, ezért a hétvégén a fiatalok letelepednek a tereken az aszfaltra, és ott buliznak – méghozzá tömegesen. Ez a botellón – a tiltott, de a gyakorlatban mégiscsak megtűrt éjszakai utcai piálás.

Közben a válság kíméletlenül rombol. Az ingatlanbuborék kipukkadásával az építőipar után a bankszektor is megrendítő ütést kapott. Bankpánik nincs, de azért az első negyedévben a külföldiek 97 milliárd eurót vittek ki Spanyolországból, és a hazaiak is lecsíptek banki megtakarításaikból egy kicsit – áprilisban 32 milliárd eurót. Pedig a pénzügyi szféra elvben sikerágazatnak számít, a spanyol bankok globális óriásokká nőtték ki magukat.

A Santander nyereségének kilencven százaléka például külföldről származik.

A spanyol munkaerő működése viszont változatlan. Mindenki kedves, szolgálatkész, de valahogy az egész feltűnően laza. A bankomban például hivatalosan fél kilenckor kezdődik az ügyfélfogadás, ám kilenckor még minden ügyintéző a napi értekezleten ül a részlegvezetőnél – aztán megy reggelizni. És fél három után nincs ügyfélfogadás – csak csütörtökön. A szieszta ugyan már nem szentség, ám egy-másfél órára minden hivatalnok beül valahová ebédelni, és mi is úgy vettünk ki lakást, hogy a barátnőm ebédre hazaszaladhasson a munkahelyéről. Mindez roppant kellemes, de nem igazán hatékony. A külföldre, például Németországba törekvő fiatalok egy része nyíltan meg is mondja, hogy szeretne egy keményebb munkakultúrát elsajátítani.

Rajoy is új világot ígért, és meglehetősen nagy mellénnyel kezdte: majd ha mi leszünk kormányon, méghozzá abszolút többséggel, az önmagában megnyugtatja a piacokat, és jobb feltételekkel kapunk hiteleket. Hát ez nem jött be. A miniszterelnök februárban kénytelen volt válságüzemmódra váltani: elismerte, hogy idén a tavalyinál is rosszabb év lesz, és a munkanélküliség további félmillióval nőni fog. Ám politikusnak nehéz saját tehetetlenségét bevallani: Guindos gazdasági miniszter még három hete is vehemensen tiltakozott azellen, hogy Spanyolországnak nemzetközi segítségre lenne szüksége bankjainak megmentésére. Azóta már azon folyik a vita, hogy 40 vagy 100 milliárd eurós lesz az európai segélycsomag, és hogy ki kapja. Rajoy miniszterelnök pillanatnyilag azt hajtogatja, hogy mint ország teljesen rendben vagyunk, csak a bankokkal van gond, tessék közvetlenül nekik adni a pénzt – nekünk, a kormányzatnak nem kell.

A spanyolokat viszont vajmi kevéssé érdekli, hogy milyen formában és a kormánynak mekkora presztízsveszteséget okozva történik Spanyolország megmentése. Sokkal jobban izgatja őket a hatalmas korrupció és az, hogy ma már nemcsak államigazgatási posztokhoz, hanem egy pincéri álláshoz is protekció kell – különösen a legnagyobb problémákkal küszködő régiókban, például Andalúziában, ahol a munkanélküliség 31 százalékos. De még egy munkahely sem jelent okvetlenül anyagi biztonságot. Egyre több spanyol csúszik le a „nimileurista” kategóriába – vagyis a lélektani (és megélhetési) határnak tekintett havi ezer eurónál kevesebbet keres.

A hatalmas ingatlanbuborék következtében legaláb 3,2 millió lakás áll üresen – miközben a piac befagyott, tavaly mindössze kétszázezer lakást adtak el. Így aztán a fiatal spanyolok egyre nagyobb számban laknak együtt szüleikkel. Már csak azért is, mert nagyon sok családban a szülők-nagyszülők nyugdíja lett az egyetlen biztos jövedelemforrás, ők tartják el a fiatalokat. A nemzedékek közötti erőviszonyok eltolódtak. A napokban vendéglőbe hívott minket egy fiatal házaspár – a szülők is betoppantak, és a végén hogy, hogy nem, ők fizettek. De ebből senki sem csinált problémát – a spanyolok családon belül is lazák.