Leonardo és társai

Hírlapos fotós fényképezi Dvorcsák Gábor hajléktalan festőt a megnyitón. Kezében egyik képe, Áprily Lajos portréját gondolta tovább.

Pár utcával lejjebb a Kőbányai út dübörög, itt kertvárosi a csend, kolbász- és paprikaillat. Igazi szendvicskatonák az asztalon, nem a partiszerviz szagtalan tucatjai.

A kiszuperált kanapék, hokedli előtt csendélet a földön. Ecsetek, lenolaj, hígító, rajzmappa.

Rossz pedigrével

Az UccaMűvész Egyesület és a hajléktalan, valamint mélyszegénységben élő művészeknek szánt alkotóház ötlete Tóth Mónika fejéből pattant ki.

A Menhely Alapítványtól kapták a helyet, ismerősök önkéntes munkában vállalták a szakkollégiumok vezetését. Így a hét minden napján délután kettőtől hatig írói, képzőművészeti, színházi, zenei és szociális csoportok működnek a Mádi utca 15/a-ban.

– Nem tudjuk megváltani a hajléktalanságból a barátainkat. Csak az alkotás körülményeit biztosítjuk: pár órányi békét. És azt, hogy van hol hagyni a képet, a festéket. Legyen itt a lélekbázis: a feltöltődés helye – mondja Mónika, aki a Civil Rádió újságírója, a színész-szakkollégiumot viszi, utcaszínházi előadásokat szervezne.

Rejtő Gábor az írók mentora. Maga is versel, riportokat írt anno a 168 Órába, a kilencvenes években a Magyar Hírlapba. Kényelmes egzisztencia vált semmivé évekig tartó önismereti meditáció alatt. Lett éhezés, fázás, hajléktalanszálló, lassú kilábalással.

– Akinek megadatik, hogy művészi formában tudja kifejezni magát, ajándékot kapott. Az írás olyan, mintha valaki egy pszichiáterrel ülne szemben, csak épp a papírral néz farkasszemet. Sokszor nem is kell több, mint egy jó szó vagy együtt hallgatás.

Gábor csak pár nap múlva debütál. Egyelőre druszája, Dvorcsák Gábor a sztár. Havonta nyeri a Fedél Nélkül újság pályázatait.

Szemüveg, ing, haja lófarokban, olyan halkan beszél, alig hallani. Harminc éve fest. Édesapja benne volt az ’56-os forradalomban, Göncz Árpáddal egy börtönben ült. A család akkoriban hullott szét. Édesanyja tanító és nevelőnő volt, szolgálati lakásokban laktak. Dvorcsák Gábor felnőttként munkásszállókon húzta meg magát.

A nyolcvanas évektől foglalkozik képzőművészettel, profik (Bálványos Huba, Benedek György) szakköreibe járt, szakkönyveket bújt, szállókon rendezett kiállításokat. A rendszerváltás előtt rossz pedigréje miatt nem tanulhatott tovább, de az apróbb lopások, egy javítóintézeti „látogatás” sem fényezte.

A munkásszállók eltűnésével hajléktalanmenhelyekre kényszerült.

– Egyszer, a kilencvenes években másfél évig műtermem is volt. Aztán elvették, kellett a szoba. A legtöbb helyen lehetetlen festeni. Nincs hova tenni a cuccom, egyszer egyik ágyon, aztán a másikon alszom. A zárható szekrény ritka, az olajfesték pedig konfliktusforrás annyi ember között.

Megesett korábban, Gábor napközben a Lurdy Ház dohányzórészlegében rajzolt. Diszkréten kipakolta a temperát, színes ceruzát, golyóstollat, senki nem abajgatta. Pár éve fix helyen alszik, ott nyugodtabb, akad zárható szekrény, stoki, asztal, megértőek a társak. Szaporodnak a képek is. Egyiken, így mondja, elaggott utcai harcos. Arca, mint kiszáradt földdarab. A másikat naptár tájfotója ihlette. Fenyő, hegyek, vízesés, de mintha a kövekről emberi arcok néznének, a habokból sárkány formálódik.

– Mondjuk, legyen mágikus realista. Sok fantasyt olvasok, gyakran angolul. Nem kínlódom soha, a fantáziám mindig velem van.

Elmosolyodik, lassan oldódik. Önmenedzselésben sose volt jó. Amikor 2006 táján bevitte egy képét a Fedél Nélkülhöz, nem hitték, hogy tényleg ő rajzolta. Aztán már igen. Az újság pályázatai lettek a fő bevételei. Megesett, havi tizenháromezer is összejött a két első és egy második díjból. Amúgy ingyenkonyhán eszik, „különösebb rezsim nincs”. Kávéra, cukorra, gyógyszerre spórol, a fekete golyóstollbetétre olykor már nem futja. A többi eszköz, anyag adomány. Másképp nem menne: míg a hetvenes években tíz-húsz forintból kijött egy tubus festék, ma már két-háromezer darabja.

Korábban Gábor megfordult az építőiparban, de izomkopások miatt fájdalmai voltak, keveset keresett, viszont többet kellett élelmiszerre költeni.

– Amikor Van Gogh rákapott a festésre, ő sem foglalkozott már mással. Nem hagyja az embert.

Gábor azt mondja, megfelelő kapcsolatokkal megrendelésekből meg tudna élni. Csak alkalmazkodni kell a vásárlói igényekhez. Festett ő már cigány családnak tizenöt négyzetméternyi barokk freskót panelházi szobába, fűrészporos tapétára. Két hónapos meló, harmincezerért. Amikor megvolt még a szállón a műterme, műkereskedő ismerősnek gyártott barokk csendéleteket – vitték, mint a cukrot. Aztán elvették a műtermet.

– Hallottam olyanról, aki hajléktalanként befutott, s a galériák húsz-harmincezerért adják el a képeit. Egy társam meg a Parlamentben volt szakács. Ma már bárki lehet hajléktalan, ha öltönyben jár is.

Pár nappal később Ocztos István, a képzőművészek vezetője tartja első „fogadóóráját”. Felkérte védnöknek ef Zámbó Istvánt, aki csak azért nem tudott eljönni a megnyitóra, mert a VOLT fesztiválra festett egy Trabantot. Ocztos mostanában a Klauzál téren és Kisterenyén – jórészt cigány – gyerekeknek tart foglalkozásokat. Épp azt meséli, hogy előfordult, a Facebookon dobták össze ismerősei a benzinpénzrevalót, amikor két fiú érkezik. Adidas dzseki, sportcipő, menő oldaltáska. Egyikük hóna alatt kép: szobabelső, szivacs, kályha.

– Hol laktok? – ismerkedik Ocztos.
– A terebesi erdőben.
– Sátor?
– Kunyhó.
– Hányan?
– Anya meg mi hárman, tesók.

Szén, olaj, papír

Mécsi Pál huszonöt, János huszonhét. Édesanyjuk tizenöt éve él kint, ők pár éve. Pál Leonardo ceruzaportréját húzza elő a táskájából, telefonján mutatja korábbi rajzait: graffiti, tájképek, egy „jócsaj”. Ocztos ámul, kalauzolja a fiúkat befelé. Mutatja, van szén, olajfesték, papír.

Pál leragad Dvorcsák Gábor képeinél.

– Ilyen sötéteket én csak akkor festek, ha nagyon feszült vagyok.
Neki Dalí a kedvence. Egy-két saját képét már sikerült eladnia a Bakancs utcai bolhapiacon, anyagárban. Korábban építőipari alkalmi munkákból élt, de télre nem akadt semmi. Van OKJ-s személy- és vagyonőri képesítése, bevallja, nem keresett kitartóan állást. Most a Város Mindenkiért mozgalom önkéntese. Ocztost csekkolta a Facebookon – a terebesi kunyhóból. Víz a tűzcsapból, fa az erdőből, internet meg mobilstickről, havi 2050-ért. A laptopot ajándékba kapta egy ismerőstől. Le nem teszi sehol, most is a táskájában lapul.

Bátyja, János optikaiüveg-csiszoló és kárpitos. De a festés nem pusztán hobbi.

– Hivatás. Ha tehetem, egész nap festek. Néha anyu rám szól, egyek már valamit. Csak most az önkormányzat kiköltöztetne mindenkit, erre ment el az idő. De kaptunk haladékot.
A túl sötét képeket ő sem szereti.

– Munkácsy is borongós.
– Mert sok benne a kátrány, és besötétedett – magyarázza Ocztos.
– Tényleg? Azt hittem, eleve ilyen. De a plein airt se szeretem, vakít. Valahol a kettő között. Pasztellkréta van?
– Van.
Testvére biztatja:
– Még maradt egy órád, dobj össze egy vázlatot.
Tóth Mónika nyomtatót, monitort szerel, közben figyeli a fiúkat.

– Rádióműsort is szeretnék az itteni művészekről. Három percben elmondanák, kik ők, hol élnek, aztán a többi már arról szólna, min dolgoznak. Nem a nyomort, a fordulópontot kell megmutatni.

Lesz majd szociális antológia, kutatnak uniós támogatás után, és őszre, ha kialakul a működés, nonprofit marketinggel is készülnek.

– Szociálisan érzékeny neves embereket és cégeket szeretnénk megkeresni azzal, hogy „fogadj örökbe”. De ne egy kutyát, hanem egy hajléktalan festőt. Először megismerkednek, kiderítik, tudnak-e mit kezdeni a festő képeivel, terveivel. Ha igen, egy évig támogathatják pénzzel, eszközökkel, munkával.

A sarokban mindvégig mackós férfi mosolyog. Ő a „titkos támogató”. Nevét nem adja, pedig a Kanapé-ház minden költségét állja. Szakközepet végzett, volt segédmunkás, filmgyári felvételvezető, könyvterjesztő. Jó ideje munkanélküli, apai örökségének egy részét ajánlotta fel. Eddig sok százezer ment el a házra. Később legalább a rezsit szeretnék a kézművesrészleg munkáinak eladásából kigazdálkodni.

Az ablak előtt, vásott fotelon, dohányzóasztal fölé görnyedve János előtt a pasztellkréták. A papírból fű, bokor, fa nő. Sok színnel, merész vonásokkal. Nem a terebesi erdő.

Napi tizenkét óra

Ágnessel a Margitszigeten találkozunk, egy konténer előtt. Odabent nyilvános mosdó. Ő két és fél éve a Fővárosi Csatornázási Művek alkalmazottja. Vécésnéni.

Szobrászatot tanult már a szakközépben is, ’81-ben érettségizett, negyedszerre vették fel a Képzőművészeti Egyetemre. Sokszorosító grafikusként szerzett diplomát. Később tanárai mesélték neki, az évfolyamon ő volt az egyetlen, aki nem protekcióval került be. Nem is érezte túl jól magát az orvos- és diplomatagyerekek között. Tizenhat éves kora óta egyedül élt, apjával megszakadt a kapcsolata, édesanyja Floridába dobbantott.

A művészetből sosem sikerült megélnie. Tanított általánosban, vezetett szakköröket, volt benzinkutas, trafikos, zöldséges. Ma már nyugdíjas, súlyos depresszióval leszázalékolták.

– Hogy érezné magát az ember, ha nem csinálhatja azt, amit szeret? Néha még rajzolok, festek. Aztán megbánom, hogy ceruzára költöttem. Minek.
– Mi kellene? – faggatom.
– Kapcsolatok.
– Tehetség?
– Az mindegy. Vagy kimenni külföldre. De amikor még tudtam volna, nem lehetett, anyám miatt nem engedtek.
A csatornázási művek álláshirdetésére újságban talált. Napi tizenkét óra öt napig, aztán öt nap szünet. Fillérre elszámolni, takarítani a helyiségeket. Nem gondolkodott, jelentkezzen-e.

– Ezen már túl vagyok. Pénz. Persze nem mondom, hogy jól érzem magam.
Két és fél év alatt vagy húsz nyilvános helyen megfordult. Mire kiismeri a visszajárókat, másik mosdóba küldik.

Korábban rajzolt munka közben, szobrokat faragott. A turisták szerették, vették, javasolták, tapétázza ki képeivel a vécét. Főnökei leállították. Azóta csak számlákat ír, százötven forintról, egyiket a másik után.

Júniusban nem kapott nyugdíjat. Kiderült, túl sokat keres mellé – minimálbért –, megvonták hát. Pedig abból fizette az albérletet. Huszonnégy éves lánya már nem, de tizenkilenc éves fia még vele lakik. Most az állását félti, ezért valódi nevét nem írjuk le.

– A fiamat tegnap elküldtem, nézzen szét a hajléktalanszállókon.
Sír. A vécére meghívna, de ott a kamera – azt mondják, az ő védelmében. Odabent makulátlan tisztaság. Ha eljön az öt szabadnap, azt mondja, benéz Mónikáékhoz. Rajzolni.