Lendületbe jövünk

Igaz ugyanakkor, hogy az euróövezet a várható növekedésből a fentinél jóval szerényebb mértékben veszi ki a részét. Gyarapodása még csak nem is mérhető olyan országokéhoz, mint Kína, India, esetleg Brazília. De igaz az is, hogy 2010 második negyedében az az ország, amelyik a legtöbbet tette az euróövezeti bajok financiális orvoslásáért, valahol 4 százalék körül növekedett az előző év hasonló időszakához képest. Ez az ország Németország. Jobb hírt az Orbán-kormány nem is kaphatott volna. ACZÉL ENDRE írása.

Tavaly Kína megelőzte Németországot, azaz a bruttó számokat tekintve a világ legnagyobb exportőrévé nőtte ki magát (ami senkit se lepett meg), de ettől még a németek exportereje nem csökkent. Tegyük hozzá még azt, hogy – az amerikaihoz és a brithez képest különösen – a német bankrendszert messze nem érte akkora csapás a globális válságban, mint a többiekét. Angela Merkel kormányának messze-messze kevesebbet kellett költenie bankmentésre, mint az euróövezeti partnerek java részének. Német földön nem volt ingatlanlufi, amelynek ki kellett volna pukkannia, és ha baj volt, az onnan származott, hogy a német bankok is tömegével vásárolták fel válságközeli vagy éppen válságos országok államkötvényeit (görögöket például). Ebből adódóan Merkeléknek nem a hitelezőt, hanem az adóst kellett kimenteniük – lásd még Németország részesedését az Európai Unió és az IMF közös válságkezelő alapjában.

Mindenekelőtt azt vagyok mondandó, hogy a válság kárvallottjai – amint az mára világossá vált – elsősorban azok az országok voltak, amelyeknek a GDP-jéből a pénzügyi és kereskedelmi szolgáltatások jóval nagyobb mértékben részesedtek, mint az ipariak. (Az Egyesült Államokra és Japánra ez a séma nem húzható rá. Ők „kétfejűek”.) Innen nézve a német és a brit eset szembeállítása tanulságos. Ha valaki ma végignéz a leggyorsabban fejlődő („feltörekvő”), harmadik világbeli országokon, a hatalmas autópálya-építések, infrastrukturális beruházások, erőművek, mindenféle megaprojektek felvonulási területein tömegével lát német gépeket, és alig-alig briteket (ha egyáltalán). A németeknek ma nem Európa a „lerakodóhelye”. Igaz, beruházási javaikkal jól teletömték nemcsak az euróövezetet, hanem az egész uniót.

Mercik Kínának

Ám miután ebben a térségben drámai módon csökkent a kereslet a német feldolgozóipar termékei iránt, exportjukat hatékonyan átterelték oda, ahol hovatovább két számjegyű (olykor tartósan az) a növekedés, és ahol az ilyen termékek iránt nemhogy folyamatos, hanem növekvő is a kereslet. De nemcsak irántuk. A német autóipar bámulatos eladási számokat produkál Kínában, Oroszországban, Indiában, Brazíliában. Ki hitte volna, hogy a Mercedes S-kategóriájú autóinak – amelyek köztudottan módfelett drágák – Kína lesz a legnagyobb piaca, s hogy a VW meg a BMW lépést tud tartani riválisával? (Jó hír Kecskemétnek...)

Tudni kell, hogy a német exportexpanzióban jelentős szerepet visznek az ottani közepes és kisvállalatok, amelyek ilyenformán munkahelyek százezreit képesek – ha nem is létesíteni, de – „rehabilitálni”. (A német munkanélküliségi ráta ma 7 százalék körül van, alacsonyabban, mint a válság előtt, miközben az euróövezeti átlag 10 százalék!) És – nem mellékesen – ismét támaszkodni tud azokra az olcsó beszállítókra, közöttük magyarokra, amelyek árvonalon nagyon is versenyképessé teszik a termékeiket.

Mint a bevezetőben jeleztük, nagyon is lehetséges, hogy a magyar kormánynak „malaca van”, amennyiben a magyar export németországi kötődései evidenciaszámba mennek. Ha Németország – minden kockázat dacára – listavezetője lesz az európai talpra állásnak, abból Magyarországnak szükségképpen profitálnia kell. (Már a Bajnai-kormány működésének vége felé váratlanul pozitív adatok kerültek napvilágra.)

Van azután egy másik komponense is a mai helyzetnek, amelyből nemcsak a németek húznak hasznot, hanem Európa vezető hatalmai közül a franciák, a spanyolok és az olaszok is. Ez pedig az euró értékvesztése más vezető valutákéval szemben. Természetesen az euróövezetben nincs lehetőség arra, hogy valamelyik tagország a valuta leértékelésével erősítse exportpozícióját, nem lévén önálló monetáris politikája egyiknek se, de a közös valuta gyöngülése arra indította az európai áruk vásárlóit, hogy euróikat fokozódó mértékben költsék itteni – jelentős mértékben olcsóbbá lett – termékekre.

A perspektíva innen nézve egyáltalán nem rossz, bár az IMF-nek az a véleménye, hogy amíg Európa egésze nem lesz úrrá az adósságválságon, és amíg a bankrendszert „gatyába nem rázzák”, azaz nem áll helyre a normális hitelezési rendszer, addig a kockázatok megmaradnak. Lehet ugyan, hogy ezeket a nézeteket a szokásos óvatosságon, „önbiztosításon” kívül semmi egyéb nem sugallja, de a jelzett probléma kétségkívül a makacsságával tüntet.

Billeg az euró

A költségvetési pozíciók szinte sehol sem jók. A közületi eladósodás mértéke még csak köszönő viszonyban sincs azzal a szinttel, amelyet az Európai Unió stabilitási és növekedési paktuma meghatározott. Nagyítóval kell keresni olyan országot, ahol a költségvetés deficitje 3 százalék alatt van, vagy ahol az államadósság mértéke nem haladja meg a GDP-hez mért 60 százalékot. Általában úgy ennek az évtizednek a közepére kalibrálják az előrejelzők azt az állapotot, amikor a költségvetési egyensúly EU-szerte (és egyáltalán nem csak az euróövezetben) a kívánatos mértékben helyreáll. Addig viszont az euró státusa billeg – nem véletlen, hogy a közös valuta halálát jósolták és jósolják jó sokan ma is még.

Miután oly sok pénzt tettek vagy ígértek be a közösbe, a fellendülőben levő és hagyományosan takarékos németek a fiskális (költségvetési) szigort látják az egyetlen követhető modellnek, s ezért azzal a koncepciójukkal házalnak EU-szerte, hogy aki tovább nyújtózik, mint ameddig a takarója ér, az kapjon súlyos büntetést. A büntetési módok között szerepel az EU-támogatásokból való kizárás (ez természetesen a szegényebb, jobbára euróövezeten kívüli országokat sújthatná, de rettenetesen), valamint a szavazati jog megvonása.

Na, ez „szőrös”, ahogyan pestiesen szokták volt mondani. Tudniillik az emlékezet nem olyan rövid, hogy ne volna képes felidézni: bizony a németek és a franciák elsőként lépték át azt a bizonyos 3 százalékos határt, egyszóval, eminens szerepet vittek abban, hogy a stabilitási paktum minden, őket sújtó szankció nélkül zátonyra fusson. Van-e azonban épelméjű ember, aki elgondolná, hogy németek és franciák – „rosszalkodás” esetén – megfosztanák önnönmagukat az Európai Unió ügyeiben való szavazástól?! Ilyesmi soha nem fordulhatna elő, ergo a büntetési tételekből ezt eleve ki fogják venni. Kevésbé vagyok biztos abban, hogy a gazdagoktól a szegények felé tartó EU-s pénzügyi transzferek hasonló sorsra jutnának, következésképpen minden szegénynek van oka óvatosnak lenni. De itt megint van egy kínos dilemma: az EU erősen támogatott megaprojektjei (közlekedés, energia) rendre több országot érintenek. Mi van akkor, ha az egyik fegyelmezetlensége, költekező hajlama miatt a pénz megvonásával a másikat, a fegyelmezettet, a takarékosat is sújtják? Ez ugyebár igazságtalan volna.

Szegények és a gazdagok

Kínos persze, hogy a túlköltekezés forrásait általában a jóléti juttatásokban kell keresni. De nemcsak a szegényeknél, a gazdagoknál is. Európa – szerintem nagyon helyesen – azért akar a növekedési pályára visszatérni, hogy érvényben levő társadalombiztosítási, szociális és nyugdíjrendszereit megtarthassa. Amelyekről mindenki tudja, hogy tarthatatlanok – függetlenül minden pénzügyi válságtól. Viszont semmilyen növekedési pályának az árát nem lehet azzal megfizetni, hogy bármi csábereje legyen is azoknak az „ázsiai mintáknak”, ahol nincs sem tébé, sem kedvezményes nyugdíj, sem munkanélküli-segély, sem családi pótlék – viszont van két számjegyű gyarapodás. Valamit valamiért.