Ki mint vesz, úgy arat?

Jubilál a hazai műkereskedelem. Éppen száz éve, 1910-ben tartották az első jelentős művészeti árverést Magyarországon. De az aukciók szabad versenyének is vége szakadt a második világháborút követően: az államosítással a Bizományi Áruház Vállalat a piac egyeduralkodója lett.

Fordulatot hozott a rendszerváltás: sorra nyíltak a magángalériák – Nagyházi, Mű-Terem, Kieselbach, Polgár, Körmendi, később a Belvedere Szalon –, amelyek új ízlést és igényt is formáltak. Az aukciók mind népszerűbb társadalmi eseménnyé váltak, a műgyűjtés pedig egyre inkább polgári presztízzsé.

– A kilencvenes évek elején gyakorlatilag még minden műtárgy igen jó áron kelt el az aukciókon. Abban is biztosak lehettünk, hogy a következő árverés forgalma még nagyobb lesz – említi Tűzkő Péter, az időközben magánosított BÁV Zrt. kereskedelmi igazgatója.
Virág Judit, az egykori Mű-Terem, a mai Virág Judit Galéria tulajdonosa azt mondja: a rendszerváltáskor leginkább magyar származású, külföldön élő gyűjtők kezdték vásárolni a festményeket.

– Számukra nem volt tétel néhány millió forint egy-egy képért. Ráadásul a magyar művészet akkoriban eleve alulértékelt volt, mivel korábban nem juthatott el külföldi piacokra. Abban az időben a 20. század első felének stílusirányzatai, alkotói voltak a legvonzóbbak. Ez a gyűjtő- és vásárlótrend alig változott napjainkra, igaz, a külföldiek mellett komoly hazai vevőkör alakult ki.
A művészettörténész-galériás hozzáteszi: a hazai műtárgypiac árai rövid idő alatt átrendeződtek. Kiragadott példa: 1993-ban Csontváry Kosztka Tivadar Halászat Castellamaréban című alkotása ötmillióért kelt el. Rekordár volt ez akkoriban. Négy esztendővel később Rippl-Rónai József pasztellképe, a Zorka kék köves gyűrűvel már huszonegymillió forintért cserélt gazdát.

– Munkácsy, Gulácsy, Csontváry vagy Szinyei Merse – ma már százmilliós húzónevek a műtárgypiacon. Ugyanakkor meggyőződésem: Rippl-Rónai bizonyos képei is – például egy-egy nagyméretű festménye a „kukoricás korszakából”, amelyet a foltos festékfelrakás jellemzett – bekerülhetnek a százmilliósok közé. A magyar fauve-ok és a Nyolcak alkotásai vagy akár Vasary csendéletei is elérhetik a több tízmilliós árat – beszél tapasztalatairól Virág Judit.
Úgy látja: a világválság hatására a hazai műtárgyárak is visszaestek, ami leginkább az eladókat befolyásolta. Tartottak attól, hogy a licitek nem csapnak elég magasra, nem érdemes most eladni egy-egy festményt, szobrot. Az utóbbi időben azonban némileg felélénkült a nemzetközi műkincspiac, s ez a kedvező hullám újabban elérte hazánkat is.

Másfelől: a minőségre mindig van igény. A válság idején is voltak kimagasló vételek: 2008-ban Aba-Novák Vilmos Nagy vurstli című festménye, a művész egyik fő műve, 85 millió forintért talált új gazdájára Virág Judit Galériájának árverésén. Nem mellesleg: a galéria több ezres gyűjtőköre megmaradt – a válság ellenére is. Az itteni aukciókon kínált műtárgyakra pedig továbbra is akadnak vevők.

Tűzkő Péter azt mondja: igaz ugyan, hogy a rendszerváltást követően átalakult a festménypiac, ami a BÁV-ra is hatással volt, de azért nekik is vannak saját gyűjtőik, akik kimondottan bizonyos stílusú, hangulatú képeket keresnek náluk. Vagy éppen antik bútorokat, szőnyegeket, kerámiákat. Mindemellett a BÁV ékszeraukciói – ebben egyébként piacvezető itthon a vállalat – a válság idején, annak hatására egyre népszerűbbek lettek befektetői körökben is.

– Az arany garantáltan őrzi az értékét. Sőt, míg korábban inkább kisebb értékű ékszerekre licitáltak, ma főként a nagy aranytartalmú, brillel és gyémánttal kirakott darabokat keresik. Persze nemcsak a befektetők, hanem a műgyűjtők is. Őket – az ötvösremekeken túl – az iparművészeti vagy kultúrtörténeti szempontból kiemelkedő tárgyak is érdeklik. Azok, amelyeknek igazoltan híres volt a viselőjük, vagy esetleg festmény örökítette meg a különleges ékszert.
Például a BÁV mostani karácsonyi árverésén biedermeier, szecessziós, art deco ékszerek is kalapács alá kerültek, köztük nem egynek a kikiáltási ára is már millióról indult, és két-háromszoros árat is elértek a liciten.

Tegyük hozzá: a klasszikus festészet is remek befektetés, ám csak hosszú távon térül meg. Körmendi Anna galériatulajdonos viszont állítja: a kortárs képzőművészet néhány év alatt megsokszorozhatja az árát.

Körmendi Anna ügyvéd és férje, Csák Máté építész a rendszerváltás idején adták el a családi műgyűjteményt – benne Szőnyi István, Mednyánszky László, Ligeti Antal képeit –, s a pénzt kortárs művészek menedzselésére fordították.

– Összekapcsoltuk a műgyűjtést a mecenatúrával. Katalógusba, monográfiába rendeztük az általunk pártfogolt művészek alkotásait. És rendszeresen kiállításokat tartottunk. Ez nem egy-két éves műgyűjtői „felfutás”. Hosszú távú tevékenység, amelynek része a művészek ösztönzése is, az együttműködés velük – magyarázza Körmendi Anna.
Galériájuk neves művészettörténészek segítségével találta meg pártfogoltjait, köztük Gyarmathy Tihamért, Schéner Mihályt vagy akár Orosz Gellértet.

Gyarmathy Tihamér műveiért a gyűjtők ma már több millió forintot is adnak. A Két világrész című, 1952-es olajfestménye a Kieselbach Galéria 2005-ös árverésén 1,6 millió forintról indult, s végül hétmilliónál zárult a licit.

– Sokan „hallomás alapján” vásárolnak: mi az éppen kortárs trendi. Akit viszont a valódi minőségigény hajt, legalább annyira összetetten gondolkodik – minimum törekszik erre –, mint egy művészettörténész, amikor az életműveket rendezi. Vagyis az ilyen képvásárló nem vesz úgy műveket, hogy ne érdekelné a művész életútjának egésze – szögezi le Körmendi Anna.
Példaként említi Schéner Mihályt, aki életének utolsó évtizedeiben „tetszetős tárgyakat” alkotott, amelyek azonban kevésbé értékelhetők művészileg. Viszont ezek a művei igencsak népszerűek az árveréseken. A komoly műértők azonban inkább a hatvanas–hetvenes években készített munkáit keresik.

Mindenesetre az utóbbi időben egyre többen vásárolnak és gyűjtenek kortárs műveket is. Nyilván ebben közrejátszik a nyugati műtárgypiac trendváltása is. Például a Christie’s árverésein a 20. század első felének mesterművei mellett már igazi riválisként bukkannak föl az 1945 utáni időszak alkotásai. Körmendi Anna bizakodó: a magyar műtárgypiac némi késéssel ugyan, de mindig követi a nyugati tendenciákat.

Minden idők legdrágább leütési árát a Kieselbach Galéria érte el. 2006-os árverésükön 230 millió forintért adták el Csontváry Kosztka Tivadar Randevú című festményét. Tízmillióval marad el ettől a rekordtól a Mű-Terem Galéria: 2003-ban 220 millió forintért kelt el náluk Munkácsy Mihály Poros út című festménye.

Szintén a Mű-Terem Galériában – Virág Judit árverésén – talált gazdára Csontváry Kosztka Tivadar A hídon átvonuló társaság című képe 180 millió forintért.