Hogy mi van?
Azt állítja Csath Magdolna
közgazdász (a Kossuth rádió Vasárnapi újságjában), hogy az államadósság részben azért olyan magas Magyarországon, mert az előző kormány nem feltétlenül indokoltan és nagyon rossz feltételekkel vett föl hitelt az IMF-től.
Ezzel szemben a tény az,
hogy az IMF-hiteltől nem lett magasabb az államadósság, hiszen ha nem tőlük, akkor mástól mindenképpen kölcsönt kellett volna fölvenni. Ráadásul az IMF-hitel kamata jóval alacsonyabb, mint amekkora az Orbán-kormány által fizetett hozam a magyar államkötvényekre. Ha jól értem, az olcsó hitel számít nagyon rossz feltételnek.
Azt állítja ugyanő
(az M1 Ma reggel című műsorában), hogy nem kell pánikolni amiatt, hogy nem jön ide az IMF: Spanyolország és Portugália például mindent megtesz, amit az IMF mond, mégis leminősítéssel fenyegetik őket.
Ezzel szemben a tény az,
hogy Portugáliát nem fenyegetik leminősítéssel, hiszen ez már megtörtént ugyanakkor, amikor Magyarországot is a bóvli kategóriába sorolták, Spanyolország viszont nem kért segítséget az IMF-től, így a valutaalap nem is mond nekik semmit. Egyébként pánikolni tényleg nem kell.
Azt állítja Orbán Viktor
(a Kossuth rádióban), hogy „Magyarország a munkanélküliség visszaszorítása és a foglalkoztatottság növelése szempontjából elérte a pénzügyi válság előtti állapotot”.
Ezzel szemben a tény az,
hogy nem érte el. A foglalkoztatottságban megközelítette ugyan, mert jelenleg 3 millió 908 ezren végeznek valamilyen munkát, ellentétben a 2008 III. negyedévi 3 millió 928 ezerrel, de a munkanélküliségi adat sokkal rosszabb, mint a válság előtt volt. Ma 459 ezren vannak munka nélkül, ami 10,5 százalékos aránynak felel meg, akkor viszont csak 328 ezren kerestek munkát, és az 7,7 százalékos munkanélküliségi rátát jelentett. De ha a miniszterelnök sokszor elismétli, akkor előbb-utóbb el fogjuk hinni neki, hogy nem ennyi az annyi.
Azt állítja a miniszterelnök
(ugyanott, az azeri gyilkos átadásáról), hogy „a magyar érdek az volt, hogy mi kimaradjunk ebből a konfliktusból, és ez most megtörtént”.
Ezzel szemben a tény az,
hogy éppen most kerültünk bele a konfliktusba. Eddig ugyanis az örményekkel jó volt a viszonyunk, Azerbajdzsánnal pedig az elmúlt másfél évben látványosan bővült is (lásd a miniszterelnöki látogatásokat). Safarov szabadon bocsátásának napjától kezdve azonban a magyar kormánynak folyamatosan magyarázkodnia kell, egymás után kapja a kritikákat, Örményország pedig felfüggesztette velünk a kapcsolatait, amit Martonyi János külügyminiszter súlyos és beláthatatlan következményekkel járó döntésnek nevezett. De ha súlyos következményekkel jár, hogy végre kimaradtunk egy konfliktusból, akkor hogy nem vettük észre, ameddig benne voltunk? Nyilván nem láttunk a szemünktől.
Azt állítja Martonyi János
külügyminiszter (az Európai Unió külügyminisztereinek kétnapos ciprusi találkozóján kollégáinak adott beszámolójáról nyilatkozva), hogy Magyarország azért adta át Azerbajdzsánnak a gyilkos Safarovot, mert az azeri hatóságok nyolc év után végre írásos garanciát adtak a budapesti ítélet végrehajtására.
Ezzel szemben a tény az,
hogy csak írást adtak, de garanciát nem. Olvasni tudni (vagy akarni) kell(ett volna).
Azt állítja Cséfalvay Zoltán,
a Nemzetgazdasági Minisztérium államtitkára (egy lengyelországi gazdasági fórum után az MTI-nek), hogy a magyar gazdaság lassulása, recessziós állapota nem annyira meglepő, hiszen erősen exportorientált ország vagyunk, viszont meglepetés az, hogy Lengyelország a növekedés lassulásával párhuzamosan sokkal jobban érzi az euróövezeti válság hatásait.
Ezzel szemben a tény az,
hogy a lengyel GDP növekedése a második negyedévben még mindig 2,5 százalék volt, míg a magyar visszaesés 1,3, úgyhogy a lengyelek ezek szerint mégiscsak jóval kevésbé érzik a válságot, mint mi. Persze lehet, hogy az államtitkár ennél is nagyobb különbségre számított, és ezért van meglepve. Minket viszont már ez sem lep meg.
