Hetven másodperc

Hetven másodpercnyi csönd kínosan, szinte fájdalmasan hosszú tud lenni, s ha utána megszólalsz, akaratlanul is olyan halk leszel, mintha egy néma ima után azt mondanád: ámen.

Emlékszem a légiriadókra. Emlékszem a lélegzet-visszafojtó másodpercekre a szomszéd ház bombatalálata után. Emlékszem a pincére, anyám rémült tekintetére, az ájult hallgatásra két becsapódás között. Emlékszem a frontról soha vissza nem tért apám zsebórájára, amely a pince falába vert szögön lógott, anyám néha rátapasztotta a fülem, mert a belövések után tudni akarta, hallom-e még a ketyegést.

Rádiós újságíró voltam egykor, tudom, hogy hetven másodpercnyi néma csönd beszédesebb bármely szövegnél. Hetven másodpercnyi némaság súlyosabb, mint egy bronzszobor. Súlyosabb, mint bármely borzalmas emlékmű, amelyet egy mai megszállottság emel – ostobaságból és érzéketlenségből. Talán azért, hogy eszement jobbszéli barátainak kedvébe járjon. Vagy inkább azért, hogy alátemesse a múltból mindazt, ami gyászos és szégyellnivaló, hogy a birodalmi sas és az ártatlannak hazudott angyal elfeledtesse a cinkosok bűneit és az együttérzők némaságát.

Hetven másodperc hetven szívverés. Ennyi ideig tartott a néma gyász a holokauszt-emléknapon. Egyszer majd múlt lesz ez is. Valakik egyszer erre is emlékezni fognak. A sok évvel ezelőtti megszállásra, meg erre a mostani megszállottan megátalkodott hazudozásra, amelytől azt remélik, hogy a közemlékezet törölhető, sőt: államosítható.

Rá kell döbbenteni őket a tévedésre, de nem akkor, amikor már múlt lesz ez is: a jelen idejű felelősség a következő nemzedékekre nem átruházható.

Apám órája már eltűnt, de ha a belső hangra figyelek, hallom a ketyegését ma is, számolhatom a másodperceket. A hetvenedik másodperc után most csöndesen, szelíden, a szavak között hosszú szüneteket tartva azt mondom: soha nem fogom elfelejteni.