Hatodmaraton

Meleg van, lomha vagyok, megint érzem a tompa nyomást a szegycsontom alatt. A fenekem is nehezebb, mint kellene. Nyűgös vagyok. Futunk, vagy talán csak kocogunk a Széchenyi rakparton. Öt perccel múlt tizenegy, épphogy túl vagyunk a K&H félmaratoni váltó Kossuth téri rajtján, de már sokallom. Nem tetszik, hogy én vagyok a sereghajtó. Lehetne taktikából is, hiszen azért álltam a legvégére, mert azt mondták, nem szabad, hogy a lelkes tömeg magával sodorja az embert. De ez itt, a Jászai Mari téren már nem szándékos, igazi erőfeszítésembe telik, hogy le ne szakadjak a semmibe.

Eljátszom a gondolattal, hogy jól ki kellene állni a sorból, levenni a rajtszámot, és hazamenni, én egyébként is csak azért jöttem, hogy megnézzem, kik vannak itt. Csak szemlélődni jöttem, névsort akartam olvasni. Amúgy a harminc plusz fokban, amikor az aszfaltból is párás hőség sugárzik, a hatvanadik születésnapomat ünneplem. Hát nem vagyok komplett. Ahelyett, hogy például egy jó fácánsültet találtam volna ki, vagy tengerparti pezsgőzést.

Úgy kezdődött, hogy három éve tavasszal külön lakó egyetemista lányom többször bedobta, hogy menjek vele futni a Margitszigetre, így többet lehetnénk együtt. Egy áprilisi szombaton – persze figyelmetlenségből – rábólintottam: oké, Zsófi, próbáljuk meg, reggel fél nyolckor megyek érted. Éjjel aztán felriadtam: nem vagyok normális! Először is, mindig utáltam futni. Másodszor: öt percig bírom majd, aztán megalázottan bandukolok tovább. Ha valaminek, ennek aztán semmi értelme sincs. Reggel hét: telefon. Ma sajnos nem megy. Fontos értekezlet. Hogy vasárnap? Hát, izé, van ilyen, mert hétköznap leszakadt az iroda kapuja, úgy sajnálom, kislányom. Miegymás. Majd máskor.

Azon a héten megkezdtem az ismerkedést a konditeremben a futópaddal. Először tényleg öt percig bírtam. Az elhatározás az volt, hogy minden alkalommal két perccel emelem a tétet. Eleinte sok volt. Később kevés. Szeptemberben kimentünk lefutni az 5,3 kilométert. Mindig lesz nálad gyorsabb és lassúbb is – tanítgatott Zsófi, de tévedett. Azon az őszön én voltam a duci kamasz lányok önbizalma. Nálam csak gyorsabbak voltak.

Elhagytuk a Margit hidat, a táv második kilométerét egy tábla mutatja a Szent István park környékén. Tizenegy óra tizenhét van, két perccel maradok el a magam szabta menetrendtől. Az előzetes hír az volt, hogy negyven fok is lehet a rakparton, de szerintem alig harmincnyolc van. Haha. Viszont elmúlt a szegycsonti fájdalom, a lábam is belenyugodott a megváltoztathatatlanba. Előttem zöld trikós lány fut, őelőtte ketten fehérben, vagy ötvenméternyire kerekded rózsaszín póló. Elhatározom, hogy a következő kilométeren legalább négyüket behozom, illik példát venni arról a férfiról, aki messze jár – kerekes székben tolva egy gyereket. Sőt beláthatatlan távolságba került az a pár is, amelyiknek látó tagja kézen fogva fut egy vakkal. Kicsit elnyújtom a lépteimet, vissza kell fogni magam, hogy ne adjak bele az első előzésekbe apait-anyait: még a fél táv is messze van, tartalékolni kell az erőt. A Garam utcai fordulóig vagy hét versenytársat megelőzök – ők lassulnak, én gyorsulok –, rendben lesz ez.

Már tartott a futkározás, amikor egy társaságban szóba került, hogy mivel akarom ünnepelni a hatvanadik születésnapomat. Hogyan lehet fokozni az ejtőernyős ugrást az ötvenediken? Inkább csak viccből mondtam: félmaratoni váltót futunk Zsófival. Aztán megtapadt az ötlet. Kihívássá vált, hogy a születésnapon, amely régen a nyugdíjkorhatár volt, be tudok-e állítani egy jó kis egyéni csúcsot. Jutok-e gyorsabban, jutok-e messzebb, mint korábban az életben bármikor?

Persze hülyének lenni nem kell, különösen harminchat évnyi megátalkodott dohányzás után. Irány az orvos! Azt mondja a tüdőgyógyász: ember, hiszen magának COPD-je van! Nem szokott fulladni, ha nagyobb erőfeszítést tesz!? Az ítélet: csökkent tüdőkapacitás, visszafordíthatatlan romlás, reggelenként egy kapszula tartalmát kiszívni a szerkentyűből. Maratont? COPD-vel? Hát a mozgás éppenséggel nem árt. Inkább használ. Ha bírja.

A kardiológus főorvos asszony régi középiskolai osztálytárs. Csóválja a fejét. Cüccög, hümmög, háthátozik: Józsi, biztos, hogy pont maratonozni akarsz? Nem akarnál inkább sokat kirándulni? Elneveti magát: tudom, csak azért jöttél, hogy kipipáld, hogy nálam is voltál. Bármit mondhatok, úgyis megcsinálod. De ésszel! Fokozatosan! Jó?

A negyedik kilométernél – már visszafordultunk a Lánchíd felé – megint vizet adnak, most magamra öntöm az egész pohárral. Ez kellett. Pontosan időben vagyok – nincs meglepetés. Az utóbbi két hétben a konditeremben nyolc kilométer per órára állítottam a szalagot, a szakirodalom szerint ez már futás, nem csak kocogás. Az óra tizenegy óra harminc percet mutat, fél órája vagyok úton. Úgy érzem: a határ a csillagos ég. Innen már bármennyit meg tudnék tenni. Gyorsabban is bírnám. Az eszem azt súgja: csak csínján! Örüljünk annak, hogy beindult a szakirodalomban sokat emlegetett boldogsághormon-termelés, kár lenne az idillt kifulladással tönkretenni. Eddig tizennégy futótársat hagytam le – versenyen vagyunk, vagy nem? –, azt gondolom, hogy a célig huszonöt lenne reális.

Just do it! Csak tedd! Ezt mondja a felirat egy lány polóján – képtelen vagyok megelőzni őt. Ha gyorsítok, Dzsasztduit is gyorsít – nem engedi. Ahogy futunk a Lánchíd felé, az Arany János utca magasságában lemondok az előzésről. Nagyon is jó nekem a tempója, kellemes fürge utazótávolság, együtt előzgetünk. Így megy vagy tíz percen át, már-már összeszokott tandemet alkotunk. Remek. A célegyenesben majd ő lesz a huszonötödik, akit lehagyok. Akkor majd visszafordulok, és megnézem Dzsasztduit arcát, még az is lehet, ha célba értünk, megkeresem, és megköszönöm neki, hogy így felvezetett.

Megint vizet adnak, az én futópartnerem egy pillanatra megáll, szinte sértődötten kerülöm meg, miközben a Lánchídnál visszafordulok a Parlament felé. De mi ez? Valaki feljön mellettem, hátán a felirat: just do it! Na nem, erről már szó sem lehet! Megnyújtom a lépéseket. Én tőled, kedvesem, már átvettem a vezetést, nem is adom, az én helyem már elöl van. Ahogy lemarad, azonnal sajnálni kezdem, hogy ilyen rátarti voltam. Az lett volna az igazi, ha csak a végén...

Az út a Parlament előtt felfelé vezet, majd két irányba lehet fordulni: az egyikbe sokan futnak, a másik üres. Elbizonytalanodom, és megint a Margit híd felé fordulok a nyájjal. Visszanézve látom, hogy a „just do it”-felirat a másik irányba mozdul. Hát persze, hiszen a cél a Kossuth tér közepén van. Nem lehetek ilyen hülye, az én távom már a végéhez közeledik! Utánaeredek, és most minden erőt beleadok. Gyorsabban futok, mint életemben bármikor. Ebben a hajrában úgy érzem, maradt tartalék az őszi tíz kilométeres futásra. Maradt arra, hogy Zsófival megtanakodjuk: egy nap megpróbáljuk-e együtt, de egyéniben a félmaratont is. Elhúzok Dzsasztduit mellett, persze nem nézek hátra, és az örömködésben megkeresni is elfelejtem, az arca rejtély marad. Már látom Zsófit, integet, várja a váltóbotot, még bele tudok adni egy kicsit. Ebben a hajrában nemcsak az nyilvánvaló, hogy ezen a születésnapon rekordot döntök. Az is lehetségesnek látszik, hogy ez a nap egy vadonatúj korszak kezdete. Miért is ne?