Ha így haladunk, nem lesz nyugdíjunk

Ember legyen a talpán, aki az elmúlt hetek nyilatkozatai alapján tisztán tud látni abban, mire számíthat, ha majd valamikor nyugdíjba megy. A kép eddig sem volt teljesen világos, de az alapelemek legalább többé-kevésbé követhetőek voltak: az állami nyugdíjalapba befizetett járulékok fejében a nettó fizetésnek a szolgálati idő hosszától függő részére számíthatott az ember, amit az utóbbi 12 évben kiegészíthetett a magánpénztárakba befizetett összegek hozadékával. Ami változott, az a korhatár, az éves nyugdíjemelés mértéke, valamint a kiegészítő juttatások. Ez utóbbinál elsősorban a 13. havi kifizetésről van szó, amelyet néhány éve a szocialisták adtak, majd pedig a pénzügyi realitásokat látva tavaly elvettek.

A demográfiai és foglalkoztatási adatokat látva egy valami már régóta teljesen egyértelmű: átfogó változtatás nélkül az egész rendszer 10-15 év múlva összeomlik, és nem az lesz a kérdés, mennyi nyugdíjat kapunk, hanem hogy kapunk-e egyáltalán. Már ma is 2,7 millió nyugdíjast kellene eltartani mintegy 4 millió ember utáni járulékból, akiknek fele maximum kétszeres minimálbér után fizet csupán. Nem kell matematikusnak lennünk ahhoz, hogy kiszámoljuk, ez már ma is tarthatatlan, az egész csak úgy működőképes egyelőre, hogy az évente kifizetendő közel háromezer milliárd forint ötödét az állam más forrásokból fedezi. Ez az arány az átlagéletkor növekedésével és a fiatalok arányának csökkenésével törvényszerűen egyre emelkedik egészen addig, amíg a rendszer már finanszírozhatatlanná válik.

Ezen a kisebb korrekciók nem tudnak segíteni. A korhatár 65 évre való emelése és az idő előtti nyugdíjaztatás szigorítása indokolt, de csak némileg késlelteti az összeomlást. A járulékok a gazdaság fejlődése és a foglalkoztatás növelése szempontjából nem emelhetőek, sőt jelentősen csökkenteni kellene őket. A magánpénztárak elindítása a Horn-kormány idején óriási lépés volt, de ott is módosításokra van szükség ahhoz, hogy a nyugdíjrendszer valóban több lábon álljon. Ezekkel a problémákkal egyébként nem csak mi küzdünk, hanem szinte valamennyi fejlett ország, a megoldási lehetőségekről mindenhol komoly viták folynak.

Erre sajnos mi képtelenek vagyunk, nálunk a nyilvánosság előtt folyó viták mindennek nevezhetők, csak komolynak nem. A szakmai és a nyilvánvaló gazdasági igények teljesen a háttérbe szorulnak, a meghatározó szempont az, hogyan lehet befolyásolni a szavazópolgárok csaknem harmadát kitevő nyugdíjasok pártválasztását. Ebben a legnagyobb felelősség a jelenlegi ellenzéket terheli, amely a populista ígéreteket egyre feljebb srófolta, ugyanakkor minden lényegi reformkísérletet hevesen támadott. Az ország valós lehetőségeit figyelmen kívül hagyva folyamatosan azt sugallja az embereknek, csupán akarat és döntés kérdése, hogy az állam mindent megadjon a polgárainak. Az ígérethalmazban szó sem esik arról, hogy mindennek a fedezetét ugyancsak az állampolgárok biztosítják az általuk befizetett adókkal és járulékokkal.

Kivéve persze azt az esetet, ha mindehhez külföldi kölcsönök adják a pénzügyi hátteret. Ennek nálunk több évtizedes hagyománya van, nem véletlenül szaladt el több időszakban is az államadósság. A mostani kormánypárt óriási felelőssége, hogy belement a demagóg licitversenybe, ráadásul be is váltotta az ígéreteit, ami tisztességes magatartás ugyan, de hatalmas hiba. Egyebek mellett a nyugdíjkasszát is túlterhelte a nagyobb éves emelésekkel és a 13. havi kifizetéssel. Ezzel milliók helyzetén javított, de ennek az ára a hiány és az eladósodottság megugrása lett. Kezdettől fogva világos volt, hogy ez még rövid távon sem finanszírozható, hosszú távú fenntartása pedig egyenesen katasztrófához vezet. A korrekcióra, a 13. havi juttatás eltörlésére, a GDP növekedéshez kötött nyugdíjemelésre és a korhatár kitolására mégis csak a válság miatt fenyegető pénzügyi összeomlás hatására került sor.

A rendszer fenntarthatóságához azonban ez korántsem elég.Tudja ezt a kormányzásra készülő ellenzék is, amelynek egyik legismertebb gazdasági szakértője elkövette azt a hibát, hogy erről az egyik lapnak nyíltan beszélt. A svéd modellhez hasonló megoldást vázolt fel, amelynek az a lényege, hogy a befizetésekről egyéni számlát vezetnek, és mindenki annak alapján kapja majd a nyugdíját, amelyet az állam más forrásból nem egészít ki. Az egész olyan elven működik tehát, mint a magánpénztárak, amennyit befizettem, azt és annak hozamát kapom vissza. Ez igazságosnak tűnik, de jól csak egy nálunk gazdagabb és nagyobb foglalkoztatási aránnyal rendelkező országban működhet: ha itt bevezetnék, a nagy többség rosszabbul járna és egy csekély kisebbség jobban.

Ezzel együtt az elképzelés alapja lehet egy szakmai vitának, de nem a választások előtt. Ez ugyanis olyan magas labda volt az MSZP-nek, amelyet nem lehetett nem leütni. Itt volt az alkalom arra, hogy két legyet üssön egy csapásra: bebizonyíthatta, hogy az ellenzék csak ígérget, de valójában teljesen mást fog csinálni, mint amit mond, emellett jókora adut kapott a kezébe ahhoz, hogy a szavazás kimenetelét meghatározó nyugdíjas réteget a maga irányába fordítsa. Ami ezután következett, már a szokott forgatókönyv szerint alakult: a kormánypárt 70 éves korhatárral, a nyugdíjak 20 százalékos csökkenésével riogat, válaszként az ellenzék visszatért az általa jól begyakorolt demagóg üzenetekhez: a gonosz szocialisták mindent elvesznek és hazudnak, mi minden juttatást garantálunk, sőt a nők már 40 év munka után nyugdíjba mehetnek majd.

A racionális érvek helyett ismét szavazatszerző üzenetek ütköznek tehát, folytatódik az egymásra licitálás. Mivel esély sincs arra, hogy valódi vita folyjon a lényegről, nem is érdemes az elhangzottak tartalmát elemezni. Egy biztosra vehető: a nyugdíjak körüli szócsata a választásokig egészen biztosan el fog tartani, és még tovább tolja az értelmes megoldáskeresés lehetőségét. Ezzel az elkerülhetetlen reform újabb éveket késhet, még akkor is, ha a következő ciklusban az új kormánynak törvényszerűen lépnie kell. A kérdés csupán az, mikor és milyen mértékben vállalja fel az egész nyugdíjrendszer népszerűtlen, de elkerülhetetlen átalakítását.