Gyuri csomagol?

A Pénzügykutató Zrt.-ben izgalmas vitára gyűltek össze az érdeklődők. A spontán privatizációról készült összefoglalót egyesek támadhatónak vélték, a többség azonban igen jónak tartotta, ahogy az intézet fiatal sztárjának más munkáit is: azok mindig érdekes gondolatkísérletekkel, sziporkákkal teli olvasmányok voltak. 1990 májusát írtuk.

Az ambiciózus, magabiztos szerző fellépett a pulpitusra, órájára nézett, majd ezt mondta: „A spontán privatizáció tegnap éjfélig hasznos gyakorlat volt, ma reggeltől azonban már káros. Ezt azonban nem tükrözi az anyag.” A teremben döbbent csend volt, csak egy ember sejtette, honnan fúj a szél: az, aki a napokban az előadót, Matolcsy György Hubát ajánlotta Antall József figyelmébe, ha a reformközgazdászok közül keresne tanácsadót. Konstatálta: a felkérés tehát megtörtént. A matolcsyzmusról valami tehát már azelőtt kiderült, hogy hősünk a nagypolitika színpadára lépett, és mindössze 35 esztendősen átvette a Miniszterelnöki Hivatal államtitkári megbízatását: rendkívül rugalmas szellemű emberről van szó, akinek álláspontja sohasem ütközik aktuális főnökének véleményével, inkább maga újul meg.

Matolcsyt megnyerő, roppant tehetséges embernek tartották tanárai, majd kollégái is. Az angolul és franciául beszélő, udvarias, éles eszű, fiatal közgazdász mindössze 26 éves volt, amikor kiérdemelte az egyetemi doktori címet, és a Pénzügyminisztérium ipari osztályára került, ahol a későbbi szabad demokrata miniszter, Csillag István keze alatt dolgozott. Szoros viszony alakult ki közöttük. Ahogy később más elöljáróit, Matolcsy őt is szakmai, szellemi, erkölcsi etalonként kezelte. Az igyekvő fiatal szakember pedig gyorsan haladt felfelé a ranglétrán: még nem volt harmincesztendős, amikor (MSZMP-tagként) osztályvezetői rangot kapott a minisztériumban. Matolcsy 1985-ben Csillaggal együtt került a Pénzügykutató Intézethez, ahol közösen segítették elő a spontán privatizációt – ha az nem akart volna elég spontánul menni. Arról a gyakorlatról van szó, amely a joghézagokat kihasználva, de törvényesen még pártállami keretek között juttatott állami tulajdont vállalatvezetőknek. Matolcsy éppoly lelkesen és ötletesen érvelt a folyamat mellett, ahogy ma az állam súlyának növelése érdekében száll síkra.

A Miniszterelnöki Hivatal ifjú, energikus államtitkárának irodája csak néhány ajtónyira volt Antall Józsefétől, és nem szorgalmán múlt, hogy a miniszterelnök már 1990 decemberében menesztette. Ellenkezőleg. Matolcsy mindent maga alá akart söpörni, állandó harcban állt a számok emberével, a komótos pénzügyminiszterrel, Rabár Ferenccel. Az államtitkár az összes adónemet megváltoztató gyors reformot javasolt, ami sok volt a valóságismeretben kiemelkedő miniszternek: felajánlotta lemondását. Antall azonban inkább Matolcsyt küldte el, aki nem járt nagyon rosszul: a londoni székhelyű Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) igazgatóhelyettese, majd rövid időre – még negyvenéves kora előtt – egyik igazgatója lett.

Ma már igazi legenda a Fordulat és reform című tanulmány, amelyet a Pénzügykutató reformközgazdászai szerkesztettek 1987-ben. Ez az elemzés nemcsak a jövő piaci reformjainak lett iránytűje, de a pártállami rendszer éles kritikáját is magában foglalta. A könyvet valaha együtt szerkesztette Antal László, Csillag István, Lengyel László és Matolcsy György. A szerzők között volt Bokros Lajos, Kopátsy Sándor és Surányi György is. Nagyot szólt tehát, amikor a Bokros-csomag ellen a volt reformközgazdászok közül csak egy emelt szót: Matolcsy. Úgy gondolta, hogy a megszorításokra semmi szükség sem volt, Bokros nem várta meg, hogy termőre forduljanak a nagyberuházások. (Hogy a tyúkok végre megtojják régen várt aranytojásukat.) Szerinte Bokros döntéseinek igazi, eltitkolt célja az volt, hogy megtörjék a középosztály gerincét, a családi pótlék, a gyes megkurtításával őket akarták megalázni. Ez volt a pillanat, amikor Orbán Viktor rálelt jobbkezére: megvolt az ember, aki a sérelmi politika – Magyarországon oly kelendő – forgatókönyvét együtt csiszolgathatta vele. Matolcsy pedig a következő választási program egyik szerzőjeként bebizonyíthatta: ő a nagy budapesti álmodozó. A programból kiderült, hogy a Bokros-csomag nélkül évi ötszázalékos fejlődés lett volna Magyarországon, de Orbán Viktor irányításával hétszázalékos lesz. Sokan azóta is töprengenek: miért éppen hét? Miért nem hat vagy nyolc? Egyformán irreális mind. A megoldás – mint ezt Farkas Zoltán egy Mozgó Világ-beli cikkében olvashatjuk – az lehet, hogy a hétszázalékos növekedés mellett látszott lehetségesnek a lehetetlen: hogy egy emberöltő alatt elérjük az unió fejlettségi átlagát. (Igaz, az álmok álmodója megpendítette a tízszázalékos növekedés lehetőségét is.)

Orbán Viktor a fontolva haladó Chikán Attilát cserélte le első kormányának félidejében (a megfontolás nélkül haladó) Matolcsyra. Aki persze szintén nem tudta hozni a hét százalékot, de az kiderült, hogy trükközésben nagyon jó: nagyszabású infrastrukturális programjait látszólag a Magyar Fejlesztési Bank finanszírozta, így néhány évig el lehetett hitetni a világgal, hogy az ország valójában nem adósodott el – pedig igen. A mágus édesgyermeke a Széchenyi terv volt, amelyről Kéri László politológus azt találta mondani a Heti Hetesben, hogy olyan, mint Columbo hadnagy felesége: mindenki hallott már róla, de még senki sem látta. És tényleg, egy számítás bebizonyította, hogy a terv első évében többet költöttek a terv propagandájára, mint amennyit az a gazdaságnak hozott.

Matolcsy ne olvasta volna a gazdasági tankönyveket? Ugyan. Az a tankönyv, monográfia, esszé, amit ő ne olvasott volna, egyszerűen nincs. Olvasott ő mindent, mint ezt a Heti Válaszban évek óta megjelenő olvasónaplója is bizonyítja. És szinte minden eredeti ötletet megünnepel, minden geget be tud építeni saját elképzeléseibe. Izgalmasabb kérdés, hogy ezekből az elképzelésekből összeáll-e valami egységes egész. Nos, igazságtalanság lenne azt állítani, hogy a 2003-ban megint párttaggá avanzsált Matolcsy elképzeléseinek nincsen vezérfonala. Ő Keynes mai követőinek egyike, aki – az Amerikában divatos tankönyveknek nagyon is megfelelően – úgy véli, hogy állami beruházásokkal és a fogyasztók költésével előre lehet húzni a gazdaságot. Ha az állam irdatlan nagy építkezésekbe kezd, ha az emberek költenek, akkor a vállalkozók megrendelést kapnak: termelik a GDP-t, annyi adót fizetnek, hogy akár vissza is lehet adni belőle, mégis jut az államadósság csökkentésére. („És zúgnak a gépek az öntődében, dallamra cseng-bong minden hang.”) Olyan egyszerű, hogy szinte igaz is lehetne. Voltak időszakok, amikor Amerikában már-már működött. Magyarországon esélytelen. Ez az ország túl kicsi, túl nyitott Keynesnek. Itt minden beruházás külföldi gépek behozatalával kezdődik. Itt nem tudjuk kivárni az aranytojást. Karácsonykor minden egyes tévé és iPhone megvásárlása az importot erősíti. Itt gyakran még a hungarikumokat is Kínából hozzák. Ami rontja a külső mérleget, devizaadósság lesz belőle, az adósságot adósságból kell fedezni. Kár. De tény.