GDP-adatok: a térség többsége jobban teljesít

Az utolsó negyedév meglepően jó eredménye nyomán a tavalyi GDP-növekedésünk valamivel jobb volt az előzetes prognózisoknál és 2,9 százalékot ért el. Ez elsősorban az ipari exportnak, azon belül is főként a járműipari kivitelnek köszönhető, elmaradt viszont a 2014-es teljesítménytől a rosszabb időjárást elszenvedő mezőgazdaság és az uniós támogatású beruházások visszaesését megérző építőipar.

Az adatokat kommentáló kormányzati nyilatkozatok azt emelik ki, hogy az EU egészének 1,7 százalékos növekedésénél mennyivel jobbak voltunk, arról viszont nem ejtenek szót, hogy a térségünk nagy része még így is elhúz mellettünk: 2015-ben a visegrádiakon és Észtországon kívül még Románia és Bulgária is gyorsabban bővült, mint mi, azaz a 11 keleti uniós tag között a 6-7. helyen állunk csak, ami pontosan megfelel az előzetes jóslatoknak.

A magyar gazdaság húzóereje változatlanul a kivitel, melynek értéke elérte tavaly a 90 milliárd eurót, a külkereskedelmi többlet pedig meghaladta a 8 milliárd eurót. A csúcsot döntő, impozáns számokat hatalmas sikerként értékelte a külgazdasági és külügyminiszter, amiben az a visszatetsző, hogy neki ehhez édeskevés köze volt. Szijjártó évek óta a keleti nyitás apostola, állandóan a Közel-, Közép- és Távol-Keleten roadshow-zik, a tárcája jelentős pénzeket költ az ottani képviseletek bővítésére és az utazgatásokra, eredménynek azonban nyoma sincs.

A feledékeny közönség már aligha emlékszik arra, milyen ambiciózus célokat fogalmazott meg fél évtizeddel ezelőtt a Fidesz-kormány a keleti nyitással. Az alapot hozzá maga Orbán Viktor adta, aki a „hanyatló Nyugattal” állította szembe a prosperáló és dinamikus Keletet, mondván: nekünk ez utóbbi irányba kell orientálódnunk, ott vannak óriási lehetőségei a külkereskedelmünknek. Meg is fogalmazták, hogy néhány éven belül e térségnek kell adnia a teljes forgalmunk csaknem harmadát, ami felettébb merész elképzelés volt ahhoz képest, hogy 2010-ben a kiszemelt országok részesedése 7-8 százalék volt a kivitelünkben.

Mostanra kiderült, amit szakértők előre megmondtak: mindez irreális álom csupán. A valóban szépen bővülő exportunkon belül a keleti nyitás országainak aránya nem hogy nőtt volna, de csökkent, a hanyatló Nyugat részesedése viszont emelkedett, a sallerokkal és kokikkal kiosztott, állandóan válsággócként emlegetett EU-jé tavalyra 77 százalékra nőtt. Pontosan az ellenkezője történt annak, amit Orbán hangoztatott, sőt valamennyi prosperálóként és kiemelt partnerként emlegetett keleti ország mára válságba került.

Kína lelassult, ami az egész világgazdaságot fenyegeti, az energiahordozók árának mélyrepülése miatt recesszióba került és súlyos gondokkal küzd Oroszország, kemény megszorításokra kényszerültek a közel-keleti olajtermelők, Kazahsztán és Azerbajdzsán pedig egyenesen a pénzügyi összeomlás szélére jutott és a hanyatló Nyugattól kér segítséget. Nem meglepő, hogy ilyen körülmények között aligha növelhetjük velük kereskedelmi forgalmunkat.

A teljes kudarc beismerése helyett Orbánék pótcselekvésbe fogtak, és olyan országokban próbálnak valamit elérni, mint Mongólia, Vietnam, Kambodzsa vagy Indonézia. Szijjártó és csapata ottani utazgatása azonban a turisztikai élményükön túl nemigen hozhat bármit, a végiglátogatott térség részesedése a kivitelünkben annyira csekély, hogy ha netán sikerülne is valamit elcsípnünk az ott hagyományosan jelenlévő, erős konkurencia orra elől, hatása a forgalmunkban marginális lenne.

Ennél nagyságrendekkel lényegesebb kérdés, hogyan alakulnak a magyar-orosz gazdasági kapcsolatok. A forgalom értéktrendje az utóbbi években lefelé mutat, részben a csökkenő energiaárak, részben pedig az embargós adok-kapok miatt. Ezen Orbán Viktor mostani moszkvai látogatása sem fog változtatni: hiú ábránd azt képzelni, hogy Putyin lényegi segítséggel jutalmazza majd a magyar kormány uniós különutasságát. Számára Orbán csak egy gyalog a sakktábláján, akit a saját érdekeinek megfelelően igyekszik használni, jelen esetben elsősorban az EU egységének bomlasztására.

Ez jól látszik a kétoldalú gazdasági kapcsolatok alakulásából, valamint abból, hogy a régóta húzódó témákban semmilyen előrelépés nem látszik, lásd például a gázszállítási szerződés, az egykori Malév vagy a magyar élelmiszerexport ügyét. Egyre több a kérdőjel a legnagyobb tétel, a paksi beruházás ügyében is, amely pedig az oroszoknak lenne igen előnyös. Moszkva bevételei azonban az olajár esése miatt olyannyira lecsökkentek, hogy sok beruházást kénytelenek felfüggeszteni, egyszerűen nincs rá pénzük.

A Paksra szánt tízmilliárd eurós hitel így mára komoly teherré vált Putyinéknak, ezért hírek szerint gondolkodóba estek, mit lépjenek. A kérdés az, mennyire fontos számukra a paksi projekt, nem csupán önmagában és az orosz-magyar viszonyban, hanem az uniós kapcsolatok egészének szempontjából. Előnyös lehet Moszkva számára saját atomerőművi technológiájával terjeszkedni az EU piacán, de csak akkor, ha ez nem ütközik túl nagy ellenállásba. Ha tehát a brüsszeli vizsgálatok több szempontból is elmarasztalják a paksi beruházást, elképzelhető, hogy az oroszok is inkább kihátrálnának belőle. Ez nekünk is jobb lenne: ha több tízmilliárdos veszteségünk származna is belőle, még mindig olcsóbban megúsznánk.