Fordulat Kínában
Március 5-én hangzott el a kínai parlamentben a szenzációs bejelentés, hogy a gazdaság növekedését a tavalyi 9,2 százalékról az idén 7,5 százalékra fogják vissza. Lévén a világ második legnagyobb gazdaságáról szó, amely hovatovább kielégíthetetlen energia- és nyersanyagimportjával tette magát nevezetessé, a „fél világ” azt kutatja, hogy ez a döntés milyen hatással jár majd azokra az országokra, amelyek a kínai gazdaság egyedülálló húzóerejétől remélték a recesszióból való kilábalást. Minden aggály indokolt, legalábbis a világ ázsiai felén, ahol az országok többségének Kína az első számú gazdasági partnere, s amelyek éppen a kínai húzóerőnek köszönhették, hogy az Egyesült Államokkal és Európával ellentétben majdnem sértetlenül vészelték át a 2008-cal kezdődő gazdasági válságot. ACZÉL ENDRE írása.
Azokkal értek egyet, akik úgy gondolják, hogy a hatalmas kínai gazdaság olyan, mint egy óceánjáró vagy egy repülőgép-hordozó: nehézkesen fordul még akkor is, ha a kapitány parancsot adott a kormánykerék elfordítására. Nehézkesen és lassan, amiből az következik, ha változtatni akarnak a kínaiak az elmúlt évtized gyakran két számjegyű fejlődési ütemén, de főként a gyarapodás szerkezetén, ez nem megy egyik napról a másikra.
Induljunk el akkor a kályhától. Idén ősszel és jövő tavasszal a kínai vezetésben teljes őrségváltás zajlik le, minthogy a pártvezető és az államfő plusz a miniszterelnök (még a néhai Teng Hsziao-ping által kijelölt) tízéves ciklusa lejár. A birodalmat új, de az eddigi vezetők emlőin nevelkedett emberek fogják irányítani; a nevüket is ismerjük. Ám hogy az átmenet sima legyen, a követendő kurzus fő vonalait már kijelölte a jelenlegi vezetés.
Ven Csiao-pao miniszterelnök, aki azt a bizonyos 7,5 százalékot (nyolc év óta a legalacsonyabb növekedési rátát) bejelentette, parlamenti beszédében lényegében azt fejtette ki, hogy Kína az eddigi beruházás- és exportvezérelt növekedésről áttér a fogyasztásvezérelt s ennélfogva egyelőre alacsonyabb tempójú gyarapodásra. A régebbi politikai gazdaságtan szótárából merítve ezt úgy tudom magyarázni, hogy a belföldi felhasználáson belül az utóbbi javára változnak meg a beruházások és a fogyasztás arányai.
Ez valójában óriási dolog; modernnek, természetesnek és időszerűnek mondható szemléletváltás egy olyan ország esetében, amely pár évvel ezelőtt az összes megtermelt jövedelem tekintetében az Egyesült Államok mögé, exportteljesítmény dolgában pedig az addig listavezető Németország elé kúszott. Tudniillik még a laikus számára is adódott a kérdés, hogy Kína, amelynek már több mint 1300 millió lakosa, tehát irdatlan méretű belső piaca van, miért ragaszkodik olyan konokul javainak tömegméretű exportálásához, miért nem hagy odahaza több jövedelmet az emberek kezén.
Ülnek a pénzhegyen
Miért van az, hogy a kevesebb mint negyedakkora népességű Egyesült Államokban mindig a belső kereslet pörgeti föl a gazdaságot (utánanéztem: ott a GDP 70, Kínában csak 35 százaléka származik a fogyasztói költekezésből), miközben a kínaiak csak a hatalmas ipari beruházásokban és a kivitelben bíznak, és bénán ülnek egy akkora tartalékhalmon, amelynek jobb helyet, mint biztonságos amerikai államkötvények vásárlását, szinte nem is tudnak. Továbbá: miért van az, hogy a tőkemozgások (átváltási árfolyamok, kamatok, külföldi beruházások) vasszigorral eszközölt ellenőrzése folytán Kína működőtőke-importja és -exportja a „béka feneke” alatt van, holott, ami az utóbbit illeti, nyilván könnyűszerrel megengedhetné magának, hogy a 9,5 milliós Svédországnál többet ruházzon be külföldön. Amit nem tesz. Még Oroszországgal sincs versenyben.
A problémák egymásba fonódnak, gazdaságilag is, politikailag is. A részletek kibontása egy disszertáció témája lehetne. Itt erre nincsen hely, de a lényeg elmondható. A névleg „kommunista” Kínában az utóbbi évtizedben a jövedelmi olló szélesebbre tágult, mint Amerikában vagy Oroszországban. Bármilyen hihetetlen, nincs átfogó társadalombiztosítási és nyugdíjrendszer, nincs olcsó állami lakhatás, rendkívül alacsony a minimálbér, a városokba áramló paraszti tömegek nem jutnak letelepedési engedélyhez, földjeikkel meg szinte tetszés szerint gazdálkodnak (azaz jelképes összegekért „megváltják” azokat) az ipari beruházások őrületében élő helyi önkormányzatok. Kialakult egy olyan „modell”, hogy a tartományi vagy járási hatóságok olcsón kínálnak telket, villamos energiát a beruházni akaróknak, s jóformán nem is adóztatják őket, mert Kínában egy helyi funkcionárius előmenetele attól függ, hogy a „feuduma” milyen mértékben tud hozzájárulni a GDP-hez.
Robbanás előtt
Az elégedetlenségnek kézzelfogható jelei vannak. Lázongó munkások, lázongó migránsok, lázongó parasztok „nyomják” a Kínai Kommunista Párt vezetőit afelé, hogy több jövedelemhez juttassák a bérből és fizetésből meg a földjük megműveléséből élőket – és erre Ven Csia-pao miniszterelnök most igent mondott.
Izgatottan várjuk a következményeket. De tudni kell, hogy Kína gazdaságának hatalmas szeleteit egy alapjában véve a korrupcióra berendezkedett politikusi és üzletemberi „hálózat” tartja a markában, amelyik irtózik a gyökeres reformoktól. Ugyanakkor, mivel nem hülye, tisztában van azzal, hogy a némiképp lefojtott, de minőséginek mondott növekedés csak úgy tartható fenn az országban, ha a jövedelmeket újraosztják, és elébe mennek az elégedetlenség robbanásának. (Politikai reformokról mellesleg szó sem esik. A „hálózat” tudja, hogy a fejleményeket/folyamatokat csak akkor lehet kézben tartani, ha az egypártrendszer hatalmi jogosítványait nem kurtítják meg, legfeljebb modernizálják, hozzáigazítják azoknak a reformereknek az elképzeléseihez, akik a kínai nemzeti bankban, a legkülönfélébb egyetemi és tudományos intézetekben, sőt állami tanácsadó testületekben ücsörögnek.)
Zsigerből nem
Élnék akkor néhány párhuzammal. Az, hogy az új jelszó a fogyasztás vezérelte növekedés, Kínában megalapozott, Magyarországon – amelynek a belső piaca icipici – nem az; a 16 százalékos szja-val a jómódúak javára végrehajtott jövedelemátcsoportosítás már meggyőző bizonyítékkal szolgált.
Viszont érdekes visszanézni egy kicsit a történelemben: Magyarországon a nyolcvanas évek közepén a „reform a reformban” volt napirenden, amelytől Kádár mereven elzárkózott. A mai Kínához képest annak megint csak icipici tétje volt, és mégis. Az elzárkózás zsigerien működik a kínai vezetés egy hányadában, a doktriner akadémiai körökben, holott, miként a hajdani magyar „Fordulat és reform” című röpiratban, minden reformjavaslat nagyon racionális. Privatizáljanak – enyhítsék az állam túlsúlyát a gazdaságban. „Nyissák” ki a pénzügyi rendszert, azaz enyhítsék a tőkemozgások korlátozását. Bátorítsák a kínai cégeket arra, hogy működő tőkét exportáljanak, azaz idegen vállalatokat vegyenek, mert ezt ma olcsón lehet. Továbbá: hitelezzenek a külföldnek kínai valutában, Kínában eszközlendő beruházásokra: kínai részvények, ingatlanok, kötvények vásárlására.
A jüan a piacra megy
De kétségtelen: a pénzügyi rendszer kinyitása súlyos kockázatokkal jár, mert „előszobája” annak az állapotnak, ahol szabadon lebeg a valuta, verseny folyik a kamatokért, bevégeztetett az a mechanizmus ahol az állam mindenható módon sarcolja a betéteseket, és kedve szerint kedvez az általa kiszemelt hitelfelvevőknek. Úgy gondolom: akármennyire reformirányzatú is a kínai vezetés, történelmi reflexeinél fogva egyelőre még semmitől nem tart jobban, mint pénzügyi szuverenitásának meggyengítésétől. Ám örökké nem tartható fenn az az állapot, hogy a kínai jüan ne jusson el a teljes konvertibilitáshoz, szóval a világ második gazdaságának a pénzével a teljesen globalizált nemzetközi pénzügyi rendszer ne kereskedjen szabadon, ha már maga a Mennyei Birodalom éppen ennek a globalizációnak az egyik első számú haszonélvezője. De ez még kétségtelenül odébb van.
