FILM » A kommuna

Volt egyszer, a hajdani hetvenes években, egy ideálkísérlet: ha több ember elfogadja egymást, összeköltözik a megértés jegyében, apránként, elemenként jobb lesz, jobb lehet a világ. Nem kell hozzá virág sem, békeharc sem, LSD sem, semmi a mesterséges paradicsomok közül, elég a tolerancia. A kommunkákban efféle ideálok csíráztak ki és hervadtak el.

Ebben a dán–holland–svéd–norvég produkcióban egy életközépi válságban tapicskoló értelmiségi házaspár örököl Koppenhágában egy nagy villát. Fenntartaniuk nem lenne könnyű, az asszony amúgy is kissé unja szeretett, ám olykor sótlan férjét, szívesen szervezne hát barátokból-ismeretlenekből szórakoztató és szolidáris lakóközösséget. A konstrukció aztán agyonnyomja őket.

A film azonban következetlen. A pénzhiány miatt létrehozott közteherviseléses felelősségmegosztás a későbbiekben nyom nélkül felszívódik. Hogy kommünárjaink miből élnek, nem tudjuk. Amikor a tévéből elküldik összeomlott főhősnőnket, akkor sem az állástalanság egzisztenciális következményei izgatják, hanem a játék. Úgy tesz, „mintha dolgozna...” Lehet persze ilyen következetlen is egy sztori, de akkor nem illik a pénztelenséget mint kényszerítő fő okot, dramaturgiai vezérhangyát a történet élére rakni.

A kísérlet végül is érzelmi zűrzavarba fullad. A kommuna nem képes megteremteni, a film nem képes ábrázolni az intimitásokat. Férfi főhősünk is rideg: hajdani otthona évtizedekig nem érdekelte, apjával sem tartott kapcsolatot. Ám a Jeges-tenger melléki, csak rideg racionalitásokra épülő „skandináv” kapcsolatok kudarca esetén több, szinte latinosan kitörő, kínos és túlartikulált hisztériával szembesülünk. (Mintha egy másik filmben volnánk indiszkrét kukucskálók.)

Ne tartsák számon ezt a filmet a rendező (Thomas Vinterberg) legjobban sikerült darabjai között, mert nem oda tartozik.

Bölcs István