Féltucatnyi cég uralja az építőipart
Meglepően jó adatok jelentek meg a héten az építőipar júniusi teljesítményéről, azt sugallva, hogy az ágazat már túljutott a mélyponton. Erről azonban egyelőre szó sincs, a jónak tűnő eredmény semmit sem változtat azokon az alapvető problémákon, amelyekkel a mostani válságtól függetlenül is hosszú ideje reménytelenül küzd az iparág.
A nyár első hónapjában az előző évhez képest 16 százalékkal nőtt a hazai építőipar teljesítménye, és májushoz viszonyítva is 10 százalékkal. Az adatok első ránézésre imponálóak, különös tekintettel arra, hogy ugyancsak júniusban az ágazat az unióban átlagosan 9 százalékkal esett vissza. Úgy tűnhet tehát, hogy az eddigi negatív trendek ezen a területen is megfordultak és megindult a válságból való kilábalás, közelebbről nézve azonban a kép már mást mutat. A részletes elemzésekből kiderül, hogy a növekedés oka elsősorban a tavalyi rendkívül alacsony bázis, valamint az infrastrukturális beruházások, az út, vasút és közműépítések megugrása, ezen belül is főként az autópályákon és a négyes metrónál végzett munka. Az egyéb területeken a teljesítmény továbbra is csökken, és az új megrendeléseket látva egyelőre nincs esély a fordulatra.
A szakma képviselői szerint a bajok sokkal mélyebbek annál, semhogy belátható időn belül jelentős javulásról beszélhessünk. Más ágazatokkal ellentétben a problémák nem a világválság nyomán kezdődtek, az csak súlyosbította a már évek óta romló helyzetet. A magyar építőipart hosszú ideje az alultőkésítettség és az eszközhiány jellemzi, ami meghatározza a teljesítményét és további gondok egész sorához vezet. Ezek egyik meghatározó eleme a lánctartozás és a körbetartozás, azaz az a jelenség, hogy a cégek nem tudnak egymásnak, beszállítóiknak, illetve alvállalkozóiknak fizetni, így lényegében mindenki sorban áll a pénzéért és maga sem tud fizetni. Becslések szerint mintegy 300 milliárd forintra rúg a tartozások teljes összege, és a katasztrofális pénzhiány már szinte megbénítja a termelést.
A parlament két törvénycsomagot is elfogadott az építőipar fellendítésére, de ezektől a jószándék ellenére sem lehet sokat várni. A lánctartozások felszámolására hozott intézkedések - melyek szerint a jövő évtől az állami megrendeléseknél egy külső pénzkezelő fizeti majd ki a teljesítés függvényében az alvállalkozóknak jutó összegeket, így elvileg mindenki a pénzéhez jut - visszamenőleg nem oldanak meg semmit, azaz az eddigi tartozások fennmaradnak és a likviditási helyzet semmivel sem javul. Ezen mintegy 50-60 milliárdos tőke vagy hitelinjekcióval lehetne segíteni, aminek a forrását csak állami beavatkozással lehetne megteremteni. Erről egyelőre csak a viták folynak, konkrét lépések nincsenek.
Sokat nem várhatunk a csomag másik, a közbeszerzések feltételeit módosító részétől sem. Az mindenképpen üdvözlendő, hogy szigorúbb szakmai feltételeket szabtak és enyhítettek a túlzott előfinanszírozási és garanciális terheken, valamint előnyben részesítik a legálisan foglalkoztató és több adót fizető cégeket, a mai magyar viszonyok közepette azonban mindez csak keveseknek kedvez és a lényegen nem változtat. A szakértők egybehangzó véleménye szerint nálunk túl sok , több mint 80 ezer építőipari vállalkozás működik, ezek nagy többsége nem képes megfelelni a törvényi és szakmai előírásoknak. Általános a fekete munkavégzés és az adókerülés, mert enélkül a kisebb cégek egyszerűen tönkre mennének. A fehérítést célzó lépések tehát indokoltak, de tudomásul kell venni, hogy az ágazat nagy része ellenérdekelt, és úgy trükközik, ahogy tud, gyors sikert tehát aligha várhatunk.
