Fajmagyarok

2011. szeptember 13., 10:11

Megdöbbenve olvastam Buják Attila írását a „Szittyakemping”-ről, amelyen állítólag 200 ezer ősmagyar vett részt. Most a cikkben leírt vallási és sámánkodási katyvaszról nem nyitnék vitát, mert az magáért beszél.

Már a rendszerváltás után felütötte a fejét ez a fajmagyarkodás, mára eljutott a hun és egyéb törzsekig, hogy mételyül szolgáljon a jelen korban.

Még a kilencvenes években némi családfakutatásba kezdtem. Megállapítottam, hogy anyai nagyapám felvidéki kisnemes, anyai nagyanyám pedig neve szerint tót (palóc) volt. Apai nagyapám családja a török kiűzése után Mária Terézia által betelepített sváb család sarja volt, míg apai nagyanyám székely. Még engem is német néven anyakönyveztek 1941-ben apám révén, de ő furcsa módon 1943-ban magyarosított, amikor a Volksbund regnálni kezdett, és mindenki igyekezett németebbnek tűnni, mint ami volt. Bölcs lépés volt tőle, mert megúszta, hogy besorozzák ’44-ben a Waffen SS-be, de megúszta a ’45 utáni kitelepítést is. Lám-lám, mire is jó, ha valaki magyar...

De nézzük a históriánkat! Tény, hogy a tatárjárás után, különösen az alföldi (keleti) részen a tatárok legyilkolták, elhurcolták az „ősmagyar”-nak már akkor sem nevezhető lakosságot. Nem véletlen, hogy IV. Béla királyunk kénytelen volt betelepíteni a kunokat és a jászokat. A második krízis a 150 éves török hódoltsághoz köthető, amikor a harcok és a rabságba hurcolás megtizedelte az akkor már kevert lakosságot, és a kiűzésük után a be- és áttelepítésekkel pótolták a lakosságot (lásd apai nagyapám családja).

De ugyanezt tükrözik a nemesi rendjeink is, hiszen már István is hígított a behívott és beházasított német lovagokkal, és ha átugorjuk a tatárjárás és a török hódoltság okozta veszteségeket, szintén történelmi tény, hogy a főrendek Habsburg-hűségüket bizonyítandó cseh és osztrák nemes kisasszonyokat vettek nőül, akik ugyebár eredendően „rontották az ősi vérvonalat”. Nem beszélve a horvát eredetű Zrínyiekről és társaikról, akiknek egy részét ma magyar hősnek nevezzük (azok is voltak).

A fentiek alapján én ordenáré és megalapozatlan cirkusznak tekintem ezt a fajmagyarkodást, ami már oda jutott, hogy lassan tagadja a finnugor eredetet. Én azt vallom, amit a kilencvenes években mondott egy neves személyiségünk, amikor ez a cirkusz kezdődött: magyar az, aki annak vallja magát, és ezért az országért teszi a dolgát.

Felvidéki magyar és tót, délvidéki sváb és székely vérvonalat tudó magyarként – aki nem hajlandó tatársüvegben, bő gatyában, karikás ostorral, kevert szimbólumok előtt parádézni hülye eszmékhez – ennyit gondoltam hozzáfűzni a témához. Tisztelem a hagyományokat, és elfogadom a maguk helyén őket.

Herendi Károly
Budapest