Ezzel nem büszkélkednek Orbánék

Az Orbán-kormány tervei szerint

ez év végéigcsaknem minden uniós támogatási pályázatot ki akarnak írni, a jövő év végéig le is akarják kötni az egyébként 2020-ig rendelkezésre álló, sőt 2022-ig lehívható pénzeket. Szakértők szerint ez a rohammunka rengeteg hibalehetőséget rejt magában, a többszöri átszervezés utáni apparátus nagyon nehezen birkózhat csak meg a feladattal, a kapkodás miatt a folyamat áttekinthetősége és ellenőrizhetősége is csorbát szenved.

Ez nem csupán a szervezeti és emberi mulasztások esélyét növeli, de a gyorsított döntéshozatal a visszaélésekhez és irányított pénzáramláshoz is kedvező terepet nyújt. Vélhetően ez is a gyorsítás egyik célja, amellett hogy

még a választásokig ki tudják osztani az uniós pénzeket. Brüsszel már jelezte, hogy gondot lát a keretek elkapkodott kimerítésében, mert egyrészt a hatékony felhasználás szenvedhet csorbát, másrészt a gazdasági fejlődés szempontjából is célszerűbb a kiegyensúlyozottabb ütemezés, harmadrészt pedig az uniós apparátus csak nehezen tudja feldolgozni a hirtelen ugrásszerűen megsokasodó pályázati kérelmeket.

A bürokratikus folyamat egyébként is meglehetősen lassú, és ezen csak ront, ha tömegesen áramlanak Brüsszelbe az anyagok. Példázza ezt a tavalyi helyzet, amikor Orbánék azzal dicsekedtek, hogy az utolsó fillérig lehívják a 2007–13 közötti támogatási pénzeket, ezért 110 százalékos igényt terjesztettek be. Ez azonban csak lassította brüsszeli döntési folyamatokat, amit jól mutatnak a számok: a pályázatokra a kormány idehaza 2800 milliárd forintot fizetett ki 2015-ben, ebből viszont csupán 1200 milliárd érkezett Brüsszelből, a többit a költségvetés előlegezte meg az adófizetők kockázatára.

Rontotta a helyzetet, hogy rengeteg volt a szabálytalanságok miatt vitatott tétel, és a tizenöt operatív programból tíznél vannak fizetési felfüggesztések, összesen még mindig 560 milliárd forint összegben. A nevezetes aszfaltügyön túl jellemzően a kiválasztási eljárásban és a túlárazásban lát problémát az EU, a célvizsgálatok mindegyike számos konkrét szabálytalanságot tárt fel. Előre borítékolható, hogy a hazai folyamat felpörgetése nyomán a problémás esetek száma még nagyobb lesz.

A

nagy pályázati gyorsítás ellenérea 2014–20 között rendelkezésünkre álló keretekből Brüsszel eddig, azaz két és fél év alatt még egyetlen számlát sem fizetett ki. A büdzséből viszont már 400 milliárd forintot megelőlegeztek a pályázóknak, azaz folytatódik az a gyakorlat, hogy az állam saját maga vállalja át az esetleges gondok kockázatát. Ezt részben minden uniós ország megteszi, hogy csökkentse az átfutási időt, de az az arány, amit a kormány nálunk tavaly és az idén vállalt – 1600, illetve az idén eddig 400 milliárd forint –, kiugróan soknak számít.

Még ez is méltányolható lenne, ha a kiosztott pénzek a lehető legjobban hasznosulnának, erről azonban sajnos szó sincs. A fő baj az egész uniós támogatási rendszerrel az, hogy miközben elvileg a fejlesztést és ezen keresztül az elmaradottabb tagországok felzárkózását szolgálná, valójában éppen ezt a célt nem éri el. Az ingyen pénzek elosztásában ugyanis nem elsősorban a gazdasági hasznosság játszik meghatározó szerepet, hanem a politikai érdekek alapján motivált klientúraépítés.

Gondosan megszervezett struktúra biztosítja ezt, a testre szabott tenderkiírástól kezdve a leosztott területeken át a célirányosan befolyásolt döntéshozatalon keresztül a brutális túlárazásig és az ellenőrzés hiányosságáig. Botrányos esetek sokasága, az uniós vizsgálatok eredménye egyaránt látványosan bizonyítja ezt, a hazai vállalkozások általános tapasztalatairól nem is beszélve. Ez utóbbiak körében terjedő információk szerint lényegében alig akad pályázat, ahol ne lehetne előre tudni a győztest, ezért eleve kevesen indulnak a tendereken: jelentős részben csupán egyetlen pályázó van.

Számos esetben a fideszes többség jogszabályi hátteret teremt ahhoz, hogy egyoldalúvá tegye a pályázati esélyeket. Ez persze nemcsak az uniós tenderekkel van így, hanem a hazai pénzekből megvalósuló beszerzéseknél is, de a legnagyobb lenyúlásokra a brüsszeli keretek adnak lehetőséget, részben a nagyságrendjük, részben pedig a „könnyű”, a hazai büdzsét nem terhelő pénz miatt. A támogatás zöme aztán nem a fenntartható fejlődést szolgáló beruházásokra, az innovációs projektekre, a valóban versenyképes vállalkozásokhoz áramlik, hanem nem termelő, jórészt haszontalan beruházásokra azokhoz, akiket Orbánék saját érdekből jutalmazni akarnak.

Ennek eredményeként nem csupán az utolsó helyen állunk az EU-ban az uniós források GDP-re való hatásában, de a támogatások a jelenlegi körülmények között nálunk kifejezetten károsan hatnak a versenypiacra, és kontraproduktív, kontraszelekciós hatással járnak: nem a versenyképes cégeket, hanem a hatalomhoz lojális tulajdonosi hátteret kedvezményezik. Nem véletlen, hogy egyelőre nem a felzárkózás felé, hanem inkább az ellenkező irányba haladunk.