Ezermilliárdokat bukunk az új uniós költségvetésen - Molnár Csaba: Aki háborút hirdet, a végén magára marad
A hétéves keretköltségvetésnek szentelt legutóbbi EU-csúcson nem született megállapodás a tagállamok között, de azok a számok is, amelyekről a vita folyt, még nagyon messze vannak az Európai Parlament célkitűzéseitől. Márpedig a büdzsé elfogadásához nem elég a kormányok közötti teljes egyetértés, parlamenti jóváhagyásra is szükség van.
Egyelőre az alapszám is vitatott, vagyis az, hogy a tagállamok nemzeti jövedelmének hány százalékát tegye ki az uniós költségvetés. A skála a tagországokat megjelenítő tanácsi elnökség által javasolt egy egész nullavalahány százaléktól a parlament által elvárt egy egész háromtized százalékig terjed. Ez igen nagy különbség, de mindig az szokott lenni a megoldás, hogy valahol félúton megállapodás születik. Az igazi kérdés inkább az, hogy a kohéziófüggő államok hogyan fognak részesülni ebből a pénzből, és ami számunkra különösen izgalmas, hogy mennyit kap majd Magyarország.
A táblázatból az tűnik ki, hogy a várható csökkenés a 2007 és 2013 közötti ciklushoz képest közel négyezer milliárd forint.
Ez egészen elképesztő különbség. Ilyenkor persze meg szokták említeni, hogy a Brexit nyomán most már nem lehet számolni a közös kasszába történő brit befizetésekkel. De a britek távozása csupán hatszázaléknyi különbséget jelent. Itt valójában kifejezetten az Orbán-kormány tárgyalási inkompetenciájával állunk szemben. Aki háborút, szabadságharcot hirdet az unióval szemben, aki összevész az összes potenciális szövetségesével, az a végén magára marad. A többi kohéziófüggő ország – ahogy nevezni szokták ezt az országcsoportot, a kohézió barátai – sokkal jobb pozíciókat harcolt ki magának, mint ahol most Orbán van. A keretköltségvetés ügye szemmel láthatóan áthúzódik majd a következő uniós elnökség idejére, az év második felére. Ha ezen a mostani helyzeten az elkövetkező néhány hónapban nem tudnak nagyon jelentősen módosítani, akkor az iszonytató nagy kudarc lesz a kormány számára. Ennyit tud az Orbán-kormány. Nincs szövetségese, nincs barátja, nincs tárgyalási potenciálja, mindenhol csak veszít.
Mennyire képezi még vita tárgyát a tagországok között a kondicionalitás, vagyis az az elképzelés, hogy az uniós támogatások folyósítását tegyék függővé a jogállami normák érvényesülésétől?
Ebben nem látok vitát, ezt a lengyelek és a magyarok kivételével mindenki támogatja. A többéves pénzügyi keret elfogadása ugyan egyhangúságot igényel a tanácsban, de az úgynevezett ágazati rendeletek ügyében nincs vétójog, ott minősített többség kell az elfogadáshoz. Márpedig a jogállamiság érvényesülésének a kikötése ágazati rendeletben történhet. Ez azt jelenti, hogy ennek a feltételnek a kikötését az Orbán-kormány nem tudja megvétózni. A minősített többség toronymagasan megvan ahhoz, hogy előírják: fel lehet függeszteni az uniós támogatás folyósítását annak az országnak, ahol nincs rendben a jogállamiság ügye.
Molnár CsabaMagyarországgal szemben az Európai Parlament kezdeményezte ugyan az EU-alapszerződés sokat emlegetett hetedik cikke szerinti eljárást a jogállamiság megsértése miatt, az európai alapértékek védelmében, de a tagállamok a tanácsban nem csipkedik magukat, nem túlzottan foglalkoznak az üggyel. Egyes értelmezések szerint jobb is, hogy nem teszik fel szavazásra a kérdést, mert e tekintetben az elmarasztalást a magyar kormány megvétózhatná, és akkor az egész eljárás eredménytelenül lezárulna, így viszont továbbra is nyitva van.
Hallok ilyen véleményeket, viszonylag sokan mondják. Én kissé máshogyan látom. Szerintem annak, hogy a Magyarországgal szembeni eljárással kevesebbet foglalkoznak, alapvetően az az oka, hogy sokkal előrehaladottabb állapotban van a Lengyelországgal szembeni hetes cikk szerinti eljárás. Most mindenki azzal foglalkozik. A lengyel ügy előbb kezdődött, és mivel a rendszer szemmel láthatóan nem képes arra, hogy két ilyen fontos politikai ügyet párhuzamosan vigyen, úgy látom, hogy amíg a lengyel téma nincs lezárva, addig a magyart jegelik. Nem azért, mintha a lengyel fontosabb lenne vagy mert Lengyelország nagyobb, mint Magyarország, hanem egész egyszerűen azért, mert az a történet korábban indult és előrébb tart. Mindenhonnan azt hallom, hogy egyszerűen nincs kapacitás a két ügy párhuzamos kezelésére, és hogy az uniós intézményekben most mindenki előbb a lengyel ügyet akarja végigvinni.
A tavaly októberi önkormányzati választások nyomán megalakult ellenzéki fővárosvezetés megpróbál minél több uniós finanszírozásra szert tenni közvetlenül Brüsszeltől, a magyar kormány közbeiktatása nélkül. De a jelek szerint a lehetőségek felettébb behatároltak.
Az önkormányzati választás utáni felállás szerencsétlen módon éppen egybeesik az uniós hétéves pénzügyi ciklus végével. Éppen most, 2020-ban ér véget a ciklus, ezért az előző hét év forrásai már nincsenek, a következő hét év forrásai pedig még nincsenek meg. De ettől függetlenül, az előző ciklusban is léteztek az önkormányzatok számára ilyen közvetlen források, amiket az uniós központban írtak ki és Brüsszelben bíráltak el. Azon dolgozunk, hogy a következő hét évben minél több ilyen legyen.
Nagyságrendileg miként viszonyulhatnak ezek a pénzek a kormányok kezén keresztülfutó kohéziós támogatásokhoz?
Az úgynevezett nemzeti borítékokkal ezt nem lehet összevetni, hiszen a pályázatokat uniós szinten írják ki. Így például lehet az, hogy Párizs verseng Budapesttel, vagy éppen Szaloniki Malmővel. De az kimondható, hogy ez a pénz a magyar önkormányzatok fejlesztési világát tekintve hatalmas összeg. Ebből a forrásból a magyar önkormányzatok nagyon jelentős dolgokhoz juthatnának hozzá. A kormányunk ezt utálja, nem akarja, de ez is ágazati rendelet kérdése, tehát nem egyhangúsághoz, hanem minősített többséghez kötött. Azon fogunk dolgozni, hogy minél több ilyen típusú pályázat legyen.
