Lötyögő pénzügyi keretek – A monetáris unió elmélyítéséről is szó van
Johannes Hahn, a költségvetési ügyek osztrák EU-biztosa a tagállamok nagyköveteinek szintjén tartott előzetes egyeztetés után ízelítőt adott a kincstári optimizmus magasiskolájából, amikor kijelentette: pozitív jel, hogy mindenki elégedetlen volt a soros uniós elnökséget adó Finnország előterjesztésével, az abban foglalt számokkal. Szerinte ez arra utal, hogy jó úton járnak, mert baj lenne, ha a panaszkodás nem oszlana meg nagyjából egyenlő arányban az EU-országok között.
A finnek javaslata először is – a bevételi oldalt illetően – arról szól, hogy a tagállamok a szóban forgó hétéves keretköltségvetési időszakban saját bruttó nemzeti jövedelmük 1,07 százalékát fizessék be a közös uniós büdzsébe. A korábbi tervezetek 1,03 és 1,08 százalék között mozogtak, és a finnek azt, hogy most a felső határérték felé mozdultak el, igyekeztek úgy beállítani, mint a tagállamok „bőkezűségi” hajlandóságát. Csakhogy az Európai Bizottság, amely a tagállami érdekek közös nevezője helyett a közösségi szempontokat hivatott képviselni, ennél jóval többet tartana kívánatosnak. A testület még Jean-Claude Juncker vezetése alatt, tavaly nyáron 1,114 százalékra tett javaslatot. Az Európai Parlament ennél is nagyobb részarány, 1,3 százalék mellett tette le a voksát.ú
A parlament, ahol választott politikusok ülnek, mindig ambiciózusabb terveket pártol. A tanácsban ülő tagállami kormányok igyekeznek minél kevesebbet beadni a közösbe, a bizottság pedig rendre a két intézmény közötti álláspontra helyezkedik. A biztosi testület – és különösképpen annak büdzséügyekben illetékes tagja – előszeretettel minősíti magát a tanács és a parlament között „tisztességes alkuszként” eljáró tényezőnek.
A finn javaslat még egyáltalán nem tekinthető a tanács álláspontjának. A félévenkénti rotációban változó, mindenkori soros elnökség maga is „becsületes alkusznak” szeretné hinni – vagy legalábbis láttatni – magát: ha sikerrel akar járni, akkor olyan közös tanácsi álláspontot szorgalmaz, amely nem áll reménytelenül távol a többi uniós intézmény kiindulási számaitól.
A szereposztás szerint az Európai Bizottság egyfelől javaslattevőként vesz részt a folyamatban, majd a döntéshozatal után gondoskodik annak végrehajtásáról. A döntést a tanács és a parlament hozza, addig kell birkózniuk, míg közös platformra nem jutnak. Az Európai Unió egész felépítése és szerkezete arról szól, hogy mindenkinek mindenkivel kompromisszumra kell törekednie. Az EU-t, mondhatni, az alku kultúrája jellemzi, és aki képtelen bármiféle kompromisszumra, azon előbb-utóbb keresztülnéznek, mint az ablaküvegen, legalábbis annyira, amennyire ezt engedik az uniós szerződésekbe foglalt működési szabályok. Számos nagyon fontos kérdésben persze nem engedik, mert minden tagállamnak vétójoga van.
A tagországok vezetőinek mostani, évzáró csúcstalálkozójától, amelyen debütál Charles Michel volt belga liberális miniszterelnök, aki a lengyel Donald Tusktól vette át a csúcsvezetői testület, az Európai Tanács elnöki tisztét, nem várható, hogy véglegesítsék a közös tanácsi álláspontot. A jövő év első felében azonban, amikor a horvátok adják majd a soros elnökséget, ez már felettébb üdvös lenne. Garancia azonban erre sincs.
Horvátország, amelynek az uniós képviseletvezetőjét történetesen Irena Andrassynak hívják, arra hívja fel a figyelmet, hogy az összegek meghatározása nem önmagában álló vitatéma: azt is el kell dönteni, mit akar és mit nem akar finanszírozni az unió. Ha a horvát elnökség alatt nem sikerül mindent véglegesíteni, a feladat elvégzése a 2020 második felében esedékes német elnökségre marad, s akkor egyes programok, amelyeknek az indítását 2021-re irányozták elő, némi késedelmet szenvedhetnek.
Megjegyzendő, hogy Hahn biztoshoz képest Ursula von der Leyen bizottsági elnök sokkal erősebben hangsúlyozta aggodalmát a finn javaslattal kapcsolatban. Kevesli a finnek által elképzelt költségvetést, mert az szerinte drasztikus nyeséseket tenne szükségessé a védelmi kiadások és főként a klímavédelmi célok tekintetében. Ez utóbbi területen a bizottság azt szeretné, ha 2050-re az EU elmondhatná: szén-dioxid-kibocsátással immár nem növeli semmilyen mértékben sem az üvegházhatású gázok légköri jelenlétét.
Az egyes országcsoportok szembenállását nem nehéz kikövetkeztetni az eltérő érdekek mentén. A nagy nettó befizetők – a németek, a hollandok és egyes északi tagországok – fognák vissza leginkább a kiadásokat, míg a most még nettó kedvezményezett kelet-európai tagországok elfogadhatatlannak tartják bármilyen megrövidítésüket.
A huszonhét EU-tagállam tehát – immár nem számítva ide a briteket – tovább tusakodik azon, hogy ki mennyit adjon, illetve kapjon, valamint hogy ezentúl inkább mire kapjon és mire ne kapjon. Ez a vita egy olyan közös büdzsé körül folyik, amely a nemzeti jövedelmek alig több mint egy százalékával gazdálkodhat. Ehhez képest a közös pénznemet használó eurózóna tizenkilenc tagállama ennél sokkal nagyratörőbb terveken, az övezet mélyreható reformján dolgozik. Brüsszelben közvetlenül az EU-csúcs után megtartják a legalább ugyanennyire fontos euróövezeti csúcstalálkozót is.
A múlt héten már összeült Charles Michel, Ursula von der Leyen, továbbá Christine Lagarde, az Európai Központi Bank és Mário Centeno, az euróövezeti pénzügyminiszteri testület elnöke. Megállapodtak abban, hogy minden erejükkel a gazdasági és monetáris unió elmélyítésére, valamint a bankunió erősítésére törekednek. Charles Michel szerint ezek a lépések elengedhetetlenek a fenntartható gazdasági növekedéshez és a munkahelyteremtéshez. „A jövő kihívása abban rejlik, hogy megerősítsük Európa gazdasági növekedési potenciálját, és előmozdítsunk egy olyan virágzó szociális piacgazdaságot, amely környezetvédelmi szempontból is fenntartható, versenyképes és innovatív” – fogalmazott az Európai Tanács elnöke.
Az euróövezeti csúcstalálkozón már nem pusztán elvek, hanem konkrétumok vannak napirenden: fontos téma a bankunió megerősítése, különös tekintettel az egységes felügyeleti mechanizmusra, a szanálási mechanizmusra és az európai betétbiztosítási rendszerre.
