E.On-ügylet: mi van a háttérben?

Három hónapos kivárás után a múlt héten aláírták a szerződést, melynek alapján az E.On gáznagykereskedelmi és tárolói cége az MVM, azaz a magyar állam tulajdonába kerül. Az ár a jelenlegi árfolyam szerint kalkulálva 264 milliárd forint, tehát az éves magyar GDP csaknem egy százaléka. Hogy megérte-e, egy laikusnak nehéz eldöntenie, az mindenesetre biztos, hogy tisztán üzleti szempontok alapján biztos nem: a gázkereskedelmi tevékenység évek óta folyamatosan veszteséges, és a rezsicsökkentési láz nyomán a veszteségek csak nőnek, a tárolók értékét pedig drasztikusan csökkenti, hogy az igények visszaesése miatt kapacitásuk csupán harmadát használják ki, és megtérülésükre nincs esély. A vételár így a független szakértők szerint nagyon magas, akár gesztusnak is tekinthető a német multicég felé.

Az ár-érték aránytalanság annyira nyilvánvaló, hogy Orbánék nem is a jó üzletet hangsúlyozzák érvként, hanem a stratégiai előnyöket, amely szerintük abból adódik, hogy a gázellátás magyar kézbe kerül, így energetikai függetlenségünk erősödik. Apró szépséghibája az érvelésnek, hogy mivel a földgázigényünket csaknem teljes egészében importból elégítjük ki, a függésünk a világpiaci trendektől és áraktól csöppet sem enyhül. Az az állítás is álságos, hogy közvetlenül tudunk majd tárgyalni a beszállítókkal, főként az oroszokkal, így jobb árakat érhetünk el, mint az E.On. A tárgyalásokban eddig is részt vehettünk, sőt a Gazprommal közvetlenül is egyeztettünk, és beleegyezésünk nélkül nem születhetett megállapodás. Ami a kedvezőbb árat illeti, az orosz fél számára túl kicsi piac vagyunk ahhoz, hogy kedvezményezzenek minket. Az oroszok nem hülyék: külön dealre csak akkor nyílhat lehetőség, ha azt valamivel ellentételezzük nekik.

Úgy tűnik, éppen itt van a kutya elásva. Az E.On ügylet fő célja valójában a Fidesz-kormány hatalmának kiterjesztése a gazdaság stratégiai ágazataira, adott esetben az energia-ellátás szempontjából kulcsfontosságú földgáz nagykereskedelemre. Ez jól illeszkedik a „szabadságharcos” törekvésekbe, a multi-ellenes hangulatkeltésbe, és eszköz nem csupán a piaci hatások, de bármiféle kontroll korlátozására, ami – nem mellékesen – tökéletesen megfelel a gazdasági holdudvar érdekeinek. Orbánék úgy gondolják, hogy így szabadabb kezet kaphatnak unortodox lépéseik folytatásához, mindenek előtt a lakosságot közvetlenül és meghatározóan érintő területeken.

Nem nehéz látni az összefüggést a rezsicsökkentési demagógia és az államosítási törekvések között. Ha konkrétan a földgáz dolgát nézzük, alapvető érdeke a Fidesznek, hogy az alacsonyabb fogyasztói árak fenntarthatók legyenek, ennek terhe azonban hosszabb távon csak az importárak csökkenésével lehet elviselhető. Ez főleg akkor roppant fontos, ha tényleg sikerül kivéreztetni és ezáltal megszerezni az ellátásban résztvevő cégeket, mivel attól kezdve a veszteségeket közvetlenül a költségvetésnek kell állnia. Néhány adat ehhez: 2011-ben a hazai gázkereskedelmi cégek eredménye 12 milliárd forint veszteség volt, ami 2012-ben tovább nőtt. A már elfogadott rezsicsökkentés ezeknek a vállalatoknak a bevételét 45 milliárd forinttal csökkenti! Ezt képtelenség kigazdálkodni, nyilvánvaló tehát, hogy sokáig ez az állapot nem tartható fenn.

Nem véletlen, hogy az E.On bejelentette, kész minden magyar érdekeltségét eladni, és hasonló lépéseket tesz az ugyancsak német RWE. Úgy tűnik, Orbánék szándéka, a nagy visszaállamosítás megvalósulhat, megnyerik az elefántot, a gond csak az, hogy etetni kell. A fenti adatokból kitűnik, hogy az állam hatalmas veszteséget vállal magára, ha ragaszkodni akar az erőltetett hatósági árakhoz. Itt jön a képbe az importár alakulása, és a vele kapcsolatos megállapodás: megpróbálni elérni, hogy Moszkva nekünk olcsóbban adja a gázt, mint másoknak. Ezt csak akkor teszi meg, ha neki megéri, azaz olyasmit kap cserébe, ami számára többet ér, mint a földgázszállítás közvetlen haszna.

Vajon mi lehet az? Miután a kormány moszkvai tárgyalásairól semmilyen érdemi információt nem kapunk, az összefüggésekre csak következtetni tudunk. A régi tapasztalatok alapján tudjuk, hogy az orosz vezetés hajlamos a különböző kétoldalú ügyeket csomagban kezelni, itt meghúzni a kötelet, ott pedig ereszteni. A kalapban így benne van a gázszerződés mellett minden más fontos kérdés, elsősorban Paks és az orosz cégek magyarországi terjeszkedési lehetőségei. Elérhető olyan kompromisszum, hogy a kedvezőbb gázszerződésért cserébe az oroszok bővíthetnek Pakson, vállalataik pedig értékes pozíciókat szerezhetnek például a magyar energetikai iparban, együttműködve mondjuk a Fidesznek kedves hazai vállalkozásokkal. Világos, hogy ilyen tárgyalásokon sem az E.On-nak, sem más külső félnek nincs helye.

Orbánék lépéseinek logikája egyértelműen ebbe az irányba mutat. Hol van már a korábbi orosz-ellenességük? A Déli Áramlat elátkozott projektből kiemelten támogatott üggyé vált, Putyinék rendszere bírált diktatúrából agyondicsért baráttá, a Gazprom elnökét kitüntetik és még sorolhatnánk. Gyurcsányékat ennek töredékéért keresztre feszítették volna, most viszont a hatalmi érdekek teljes hátraarcot diktálnak a Fidesznél, és nem csupán ebben az egyetlen kérdésben. A baj nem az, hogy Orbánék közelednek Moszkvához és erősíteni igyekeznek a gazdasági kapcsolatokat, hanem az, ahogyan teszik: átláthatatlanul, külön alkukkal, a piaci viszonyokat felülírni igyekezve. Ez nem az energetikai függetlenségünket szolgálja, éppen ellenkezőleg: az egyoldalú függésünket erősíti.