Devizahitelesek: kiken segít a mentőcsomag?

A legfrissebb adatok alapján már a 120 ezret is meghaladta azoknak a száma, akik lakásvásárlási célú devizahiteleiket képtelenek időben törleszteni és tartozásuk a 90 napot meghaladja. Számuk folyamatosan nő, és a bankok prognózisai alapján akár a 140-150 ezret is elérheti rövidesen, ha nem történik sürgősen valami, mivel a 90 napon belüli késlekedők jelentős része is át fog csúszni a krónikus kategóriába. A problémás hitelek aránya már meghaladta a 12 százalékot, emiatt a bankok hatalmas céltartalékokat voltak kénytelenek képezni, ami nem csupán súlyos veszteséget jelent számukra, de tőkehelyzetüket és likviditásukat is veszélyezteti. Mozgásterüket az évi 160 milliárdos különadó is korlátozza, így nem igazán remélhető, hogy az eddigieknél jóval több terhet vállalhatnának a bajba jutott adósaik kisegítésére.

A bankokat persze senki nem sajnálja, mert kétségtelenül ők is felelősek a kialakult helyzetért: a pénzbőség éveiben maguk is érdekeltek voltak abban, hogy minél több devizahitelt adjanak, ráadásul úgy, hogy annak gyakorlatilag minden üzleti kockázatát a kölcsönszerződésben az adósokra hárították. A pénzügyi válságra ők sem számítottak, bár a saját üzletmenetük alapján gyanakodhattak volna, hogy a túlzott arányú hitelezés előbb-utóbb visszaüt, ha esetleg az ügyfelek nem tudnak törleszteni. A hitelfelvevők sem jártak el kellő óvatossággal, nem figyeltek az árfolyam- és egyéb kockázatokra, mentségükre legyen mondva, hogy többségüknek nem sok választási lehetősége volt, ha lakáshoz akart jutni.

Mindez már a múlt, de a felelősség kérdésének annyi jelentősége ma is van, hogy ki és hogyan segítsen a törleszteni képtelen tízezreken. A Fidesz-kormány még tavaly tavasszal gyors megoldást ígért, kormányra kerülve elő is álltak többféle ötlettel, amelyekről azonban sorra kiderült, hogy abban a formában megvalósíthatatlanok. Először a bankokat próbálták rávenni arra, hogy a mentőcsomag terhének nagyobbik részét vállalják magukra, azok azonban ezt nem tudták és nem akarták megtenni, elég bajuk volt anélkül is. A bankadó bevezetésének terve aztán végképp keresztülhúzta ezt az elképzelést és maradt az, hogy az állam vállalja magára a segítség oroszlánrészét.

Tavaly júliusban ismertették a nemzeti eszközkezelő tervét, melynek lényege az volt, hogy az állam felvásárolja a bankoktól a rossz hiteleket diszkontált áron, és az adósok számára maga dolgoz ki megoldási lehetőségeket. Ehhez akkori kalkulációk szerint legalább 2-300 milliárd forint kellett volna és persze egy életképes működési koncepció. Az idő egyre csak telt és az eszközkezelőből nem lett semmi, helyette látszatintézkedések születtek az árfolyamok számítási módjáról, az előtörlesztési lehetőség könnyítéséről stb. Maguk a bankok a hitelszerződések módosításával, a törlesztések átütemezésével próbálkoztak, de minderről gyorsan kiderült, még lassítani sem nagyon tudják a nem törlesztők számának növekedését.

A kormány továbbra is a saját elképzelésével küszködött, miközben egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az nem megvalósítható: egyrészt a költségvetési hiány miatt nincs elég pénz a hitelek kivásárlására, másrészt még ha lenne is, az uniós szabályok tiltják a bankok ilyen formában történő támogatását, még ha azok esetleg hajlandóak lennének is töredék áron eladni a követeléseiket. A kormány ezeket a tényeket sokáig nem akarta elfogadni, így a reálisabb megoldási lehetőségek kidolgozásával hónapokat vesztett, miközben a problémahalmaz egyre csak nőtt. Az egyetlen konkrét lépése az volt, hogy meghosszabbítgatta a kilakoltatási moratóriumot, ami semmit sem segített a gondok rendezésében. Mentségére legyen mondva, mozgástere rendkívül korlátozott, az viszont már a saját hibája, hogy ígéreteivel, a mindenen segítő állambácsi illúziójával hiú reményeket keltett, és ennek következményeivel most szembe kell néznie.

A kiszivárgott mentőcsomag jó szándékú ugyan, de számos buktatója van és az igazán bajban lévők egy részének kínál csak valódi megoldást. A jelenleg aktuális elképzelés lényegében három kategóriára osztja a törlesztési gondokkal küzdőket. Az elsőbe kerülnek azok, akik 90 napon belüli késében vannak, de még fizetőképesek. Számukra az a könnyítés, hogy a valutaárfolyamot egy sávon belül rögzítik, a svájci frankét mondjuk 190 és 200 forint között, és a hátralévő futamidőben ennek alapján számolják a részleteket. Ha az árfolyam ezen a sávon kívül van, annak forintosított hatását egy külön számlán vezetik, amelynek esetleges negatív egyenlegét a hitel visszafizetése után az adósnak szintén állnia kell, erre az összegre azonban az állam a bank felé garanciát vállal. Az érintettek egyes hírek szerint választhatják azt is, hogy átváltanak állami kamattámogatású forinthitelre.

A második kategóriába a 90 napon túliak kerülnek. Közülük azoknak, akik vállalni tudják a további törlesztést, a tartozásuk teljes összegét tőkésítik és csatlakozhatnak az első kategóriához. Azoknál, akik ezt nem akarják, a lakás eladását támogatná az állam egyrészt a kapcsolódó közterhektől való mentesítéssel, másrészt a vásárlók hiteltámogatásával, ennek révén az ingatlanpiac élénkítését is remélik. A harmadik kategória a teljesen reményteleneké, tőlük az állam megvásárolná az ingatlant és szociális bérlakásként kiadná a benne lakóknak. Ha valaki egyik kategóriába sem sorolódik be, elárverezhetik a lakását, de állítólag meghatározott mennyiségi kvóták szerint, havonta csak néhány száz kilakoltatás lenne.

A fenti megoldások még nem véglegesek, módosulhatnak, de néhány probléma máris látszik. Az első kategóriát illetően a fő veszély az, hogy a forint gyengélkedése esetén a külön számlán komoly tartozás halmozódik fel, s ha azt az ügyfél már nem lesz képes törleszteni, a probléma újratermelődik, de immár az államot terheli, hiszen garanciát vállalt rá. Ennek pénzügyi hatása egyelőre nem látható, mint ahogy annak sem, mennyire fogja majd a jövőbeni költségvetéseket terhelni az újra bevezetendő állami kamattámogatás. A második kategóriás megoldási elképzeléssel az a baj, hogy a piacot eláraszthatják az eladó lakások, miközben nincs kereslet. Az elérhető árak tehát a fedezeti értéknél alacsonyabbak lesznek, a különbözetet pedig valakinek állnia kell, vélhetően az államnak, ami megint a büdzsét terheli.

A harmadik kategóriával ugyanez a helyzet, hiszen a lakásokat az adófizetők pénzéből vásárolják fel és nem piaci bérleti díjat akarnak szedni utána, mert azt nem tudnák megfizettetni az érintettekkel. A második és harmadik lehetőség közös baja még, hogy az adósok mindkét esetben elvesztik a tulajdonukat, nem beszélve azokról, akik nem sorolhatók be egyik kategóriába sem. Márpedig ez utóbbiak vélhetően jó sokan lesznek, mert az egész koncepcióval a legnagyobb gond az, hogy a végrehajtására mindössze 50-60 milliárd forintot szán a kormány, ami csupán huszada a problémás hitelek teljes összegének! Szerződésenként átlagosan kevesebb mint félmillió jut a megsegítésre, ami nevetségesen kevés a lakások értékéhez képest. Ebből könnyen kiszámolható, hogy vagy sokfelé osztják szét a pénzt és senkin sem segítenek igazán, vagy csak egy kiválasztott kisebbséget támogatnak. Nem könnyű dilemma.