Devizahitelek: amit tudunk és amit még nem

A forintosítás feltételeit szabályozó, várhatóan pénteken megszülető parlamenti döntés, az Alkotmánybíróság keddi határozata, valamint a fair bankokról szóló törvénytervezet alapján egyre világosabbá válik, mi vár az adósokra a devizahitelek kivezetése nyomán, számos fontos kérdés azonban még mindig nyitott. Az eldőlt, hogy a forintosítás nem vonatkozik majd a gépjármű-, áru- és személyi kölcsönökre, valamint a már lezárt szerződésekre. Így marad mintegy 3400 milliárd forintnyi hitelállomány, amely a banki elszámolások nyomán 2600-2700 milliárdra fog csökkenni, és 350 ezer adós között oszlik meg.

A menetrend is kialakult: először a bankok számolnak el az ügyfelek felé, és korrigálják az árfolyamrés és az egyoldalú, tisztességtelennek minősített módosítások miatti különbözetet, ezután jön a maradék forintosítása, majd pedig az új szerződések megkötése. A banki elszámolásra az MNB már közzétette rendkívül bonyolult, a problémamentes adósokra vonatkozó képletét, ennek alapján kell nyolc évre visszamenőleg minden szerződést egyenként átkalkulálni. Ez hatalmas munka, arról nem beszélve, hogy az adatok egy része elektronikusan már nem mindenhol érhető el, azokat az eredeti papírokból kell valahogy előbányászni. Előre látható, hogy rengeteg kifogás és vita lesz, mert nem könnyű ellenőrizni az egyes számítások helyességét még a legnagyobb jóindulat esetén sem.

A véghatáridő minderre 2015 tavasza-nyara, akkor jöhet a maradék tartozás tényleges forintosítása, méghozzá a most rögzített árfolyamon, azaz vagy a november 7-i kurzuson, vagy a Kúria döntése óta eltelt átlagos szinten, mindkettő hasonló, a svájci frank esetében nagyjából 256 forint. Ez a többség számára, akik annak idején 165–180 forinton kötöttek szerződést, nagy csalódás lehet, mivel hatalmas árfolyamveszteséget szenvednek el, legfeljebb az vigasztalhatja őket, hogy még így is kicsivel jobban járnak, mint ha forintalapú kölcsönt vettek volna fel.

Ezután következhet az új szerződések egyenkénti megkötése. Az elképzelések szerint a bankok fogják az ajánlataikkal az ügyfeleket megkeresni, és az adósok dönthetnek majd, kivel szerződnek újra. Ez elvileg versenyhelyzetet teremthet a bankok között, ami kedvező lehet az ügyfelek számára, a gyakorlatban azonban ez attól függ, mennyire kötik meg előre a bankok kezét. A fair bankokról szóló törvény tegnap előterjesztett tervezete igen szigorú feltételeket szab: a hosszú távú szerződéseknél hároméves periódusokra fixálni kell a kamatokat, és annak lejártával is csupán előre rögzített mutatók alapján lehet azokon változtatni. A különböző költségdíjakat csak évenként lehet módosítani, akkor is legfeljebb az infláció mértékében.

Sok mozgástér tehát nem marad, egy fontos tényezőt kivéve, méghozzá az induló kamatot. A legnagyobb kérdőjel éppen ez, mert ettől függ, hogy a forintosítást követően ténylegesen mekkorák lesznek a törlesztőrészletek. A törvény várhatóan a kamatok nagyságát is valahogy szabályozni fogja, kötheti például a mindenkori alapkamathoz, a BUBOR-hoz stb., továbbá a banki marzsot, azaz felárat is szabályozhatja. Ez már nagyon veszélyes terep, mert a túlzott állami beavatkozás a hitelezés komoly visszaeséséhez vezethet, ami a gazdasági növekedést fékezi. Szakértők arra számítanak, hogy az új szerződések kezdeti kamatai a jelenlegi, 5-7 százalékos lakáshitelkamatoknak megfelelően alakulnak. Ha így lesz, a törlesztőrészletek átlagosan mintegy negyedével csökkenhetnek a mostanihoz képest, viszont a kezdőrészletekhez képest 40-50 százalékkal nagyobbak lesznek.

Mindez akkor igaz, ha az ügyfél eddig rendesen törlesztett. Nem egyértelmű egyelőre, mi lesz a problémás esetekkel, pedig azok száma százezres nagyságrendű. Az eddigi lépésekből úgy tűnik, hogy a mostanra már csaknem 20 százalék arányú rossz hitelállomány megmarad, ami az érintett ügyfeleknek és a bankoknak egyaránt óriási probléma. Az ezek kezelésére tett eddigi kísérletek kevés eredménnyel jártak, az igazán bajba jutottak a jelek szerint most sem bízhatnak sok jóban.

Egyre világosabbá válik, hogy a devizahitelek kivezetésére hozott intézkedésekkel senki sem jár jól, kivéve az MNB-t, amely a forintosításhoz szükséges devizát a saját tartalékaiból biztosítja. Ez helyes döntés, mert a mintegy kilencmilliárd eurós igény – amelyből nyolcmilliárdot a bankok már le is kötöttek – piaci kielégítése pofont adna a forintnak, ami tovább növelné az árfolyamveszteséget. Mivel azonban az MNB a tartalékokat még sokkal kedvezőbb forintárfolyamon halmozta fel, most pedig a napi kurzuson ajánlja ki, ebből becslések szerint 100-150 milliárd forintnyi nyeresége származhat, lesz tehát miből tovább tupíroznia az unortodox közgazdászképzésre létrehozott alapítványokat.

A megismert menetrend és feltételek alapján joggal merül fel a kérdés, miért húzódott ilyen sokáig a devizahitelek problémájának megoldása. Lehet visszafelé mutogatni és azt feszegetni, ki mennyiben felelős a túl kockázatos hitelformáért, a devizahiteleket bevezető első Orbán-kormány, az azt tovább engedélyező szocialista kormányok, az MNB, a bankfelügyelet, a világválság stb. Az azonban vitathatatlan tény, hogy – mint a Nemzeti Bank ez év elején készült elemzése mutatja – 2010 tavaszáig a válság ellenére nem emelkedtek jelentősen a törlesztőrészletek, mert a hitelek 95 százalékát adó svájci frank akkor még csupán 180 forintot ért. Jórészt Orbánék unortodox ténykedésének köszönhetően az átváltási árfolyam most 256 forint, ami másfélszeres gyengülést jelent.

Ha a forintot elhibázott intézkedésekkel és ostoba nyilatkozatokkal nem gyengítik drasztikusan, ha inkább a devizahitelek kivezetését a választási ígéreteknek megfelelően azonnal meglépik, ha ehelyett nem a módosabbaknak 370 milliárd forint ajándékot adó végtörlesztést erőltetik, mindenki sokkal jobban járt volna: a bankok a várható, összesen legalább 1200 milliárdos veszteség legfeljebb felét szenvedik el, az adósoknak pedig az árfolyamveszteség terhének maximum harmadát kellett volna elviselniük. Nem így történt, a hozzá nem értésnek és a halogatásnak sajnos mi isszuk meg a levét.