Csődpaktum
A káposzta fogy, a kecske éhezik. Ez lehet annak a magyaros kompromisszumnak a modellje, amelyre a kormány jutott a Bankszövetséggel. A félrevezető módon otthonvédelmi akciótervnek nevezett megállapodás lényege az első hírek szerint az lett volna, hogy július elsejétől véget vessen a kilakoltatási moratóriumnak. A tárgyalások eredményét azonban május végén még kocsonyás, félkész állapotban tárták a fogyasztók elé: mire törvényjavaslat lett belőle, már fordult a kocka. A dokumentum, amelyet a nemzetgazdasági miniszter június 10-én küldött az Országgyűlésnek, feketén-fehéren kimondta: a moratórium július 1. és október 1. között fennmarad. Igaz, hatálya alól kikerülnek a nagy értékű (harmincmillió forintnál értékesebb) ingatlanok. A dolgok jelenlegi állása szerint tehát arra számíthatunk, hogy mire leesik az első hó, megkezdődhetnek a kilakoltatások is a lakótelepi otthonokból. Lehetséges ez? Mérget venni egyelőre semmire sem érdemes, hiszen miközben a törvényhozás már tárgyalja a csomag első felét, a folytatásról még „szociálisan konzultál” a kormány. BARÁT JÓZSEF elemzése.
A bankok manapság alig hiteleznek, egyre kevesebb új lakás épül. Az ingatlanpiac szinte áll, a használt lakások alig értékesíthetők. Hónapról hónapra több a kilencven napon túl sem fizető adós: számuk 2008 és 2010 között majdnem a négyszeresére emelkedett, már meghaladta a száztízezret. Mindebben természetesen a gazdasági válság negatív hatásai tükröződnek: a munkanélküliség, milliók elszegényedése, a törlesztőrészletek emelkedése. A Magyar Nemzeti Bank májusi elemzése azonban megmutatja, hogy a moratórium negatív hatása önálló életre kelt: a tavaly nyári bevezetésekor még szociális védőhálóként emlegetett intézkedés már nemcsak a pénzügyi rendszert veszélyezteti, hanem – a bedugult hitelcsatornákon és az álló ingatlanfejlesztéseken keresztül – az egész gazdaság működését.
Hitelezőnek és adósnak, kormánynak és ellenzéknek, tulajdonosnak és nincstelennek egyformán érdeke, hogy a növekedést akadályozó csapdából kiszabaduljon az ország. Ez volt a célja annak a paktumnak, amelyet május 30-án együtt ismertetett Orbán Viktor miniszterelnök, Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter és Patai Mihály, a Bankszövetség elnöke. Az ötpontos „otthonvédelmi akcióterv” kimondta, hogy 2014. december 31-ig a devizahitelesek rögzített árfolyamon fizethetnek, a különbözetet külön gyűjtőszámlán tartják nyilván. A sajtótájékoztató résztvevői akkor és ott még úgy tudták, hogy a kilakoltatási moratóriumot július 1-jétől feloldják – de korlátozások mellett. Ez fordult pont az ellenkezőjére a törvényjavaslatban: a moratórium egyelőre fennmarad, bizonyos kivételekkel. A különbség talán csak lélektani, ám az sem elhanyagolható, ha az embernek a nagybevásárlás és a hiteltörlesztés között kell választania.
Brutális összegeket jelenthet viszont egy másik pontatlanság. Május végén még arról volt szó, hogy az idei év utolsó negyedévében a bedőlt hitelű lakások 2 százalékát, 2012-ben negyedévenként 3 százalékát, 2013-ban negyedévenként 4 százalékát, 2015-ben negyedévenként 5 százalékát lehet majd értékesíteni. A törvénytervezet mellékletében már összevontan I–IV. negyedévekről van szó, ami tehát épp negyedannyi lakás árverezését jelentheti.
Jegybanki bírálat
A május végi megállapodás arról is szólt, hogy Nemzeti Eszközkezelő Társaságot hoznak létre, amely bérlakásokat épít azoknak, akiknek otthonát elárverezték, illetve megvásárolja a társaság számára a piaci árnál sokkal olcsóbban felajánlott lakásokat, hogy a korábbi tulajdonosok bérlőként ott maradhassanak. Aki devizában keres sokat, a jövőben kaphat hitelt euróban is, és állami kamattámogatás járhat mindazoknak, akik olcsóbb lakásra váltanak annál, mint amelybe belebuktak.
A Magyar Nemzeti Bank már az ismertetése utáni napon bírálta a paktumot. Jegybanki elemzők szerint felesleges az átütemezés lehetőségét megadni a rászorulók mellett a jól fizető adósoknak is, akik a felszabaduló jövedelmet fogyasztásra költhetik. Az MNB álláspontja az, hogy az árverezési kvótákat túlságosan szűkre szabták, azok nem teszik lehetővé a gazdaság számára életfontosságú hitelezés újraindítását: a gazdasági növekedés feltétele az volna, hogy negyedévente legalább a lakások 5-10 százalékának kényszer-értékesítéséről dönthessenek.
Állami védernyő
Hendrik Scheerlink, a K&H bankcsoport vezérigazgatója úgy nyilatkozott: az állami védernyő alatti árfolyamrögzítés az adósok 6 százalékánál is kevesebbnek segíthet, saját adóssegítő programjukat legalábbis versenyképesnek tartja. Várhegyi Éva, a Pénzügykutató Zrt. elemzője egyetért: az adósság egy részének későbbre halasztása csak nagyon kevés ember számára megoldás. Aki akarta, hasonló végeredménnyel már saját bankjánál is kialkudhatta a részletcsökkentő futamidő-hosszabbítást. Túl kevés, túl későn – a szakértő szerint így jellemezhető a megállapodás. Egy éve hasonló döntés talán még segíthetett volna, ám a moratórium fenntartása maga is hozzájárult a hitelezési válság elmélyüléséhez, a lakáspiac megbénításához.
Várhegyi Éva úgy véli: a pénzintézetekkel való tárgyalást nyilvánvalóan nehezítette a brutális mértékű, százharmincmilliárdos bankadó, amely elvitte a hitelezők döntő többségének nyereségét. A gazdasági növekedést továbbra is hátráltatja, hogy legalább két évig még marad az adónem, amelyet nem a nyereség, hanem a tevékenység terjedelme alapján vetnek ki. Ez a bankok esetében tulajdonképpen bünteti a hitelezést.
A megállapodás nem alkalmas arra, hogy a lakáspiacot újraindítsa – így összegzett a 168 Órának Borsi László, a Lakásvásár médiacsoport vezetője. A szakértő szerint számításokkal nehezen támasztható alá, amit Orbán Viktor a Blikk című bulvárlapnak mondott június elején: hogy közmunkások részvételével állami lakásokat, könnyűszerkezetes házakat építenek mindazoknak, akiknek az otthonát elárverezték. „Családi házakban gondolkodunk, előkerttel, hátsó veteményessel, hogy ott dolgozva a családi kasszán is lehessen segíteni” – mondta a kormányfő. Borsi László számításai szerint egy-egy – csak a minimális komfortigényeket kielégítő – könnyűszerkezetes ház kilencmilliós költséggel építhető fel. Ha a kilakoltatások a miniszterelnök és a bankszövetségi elnök sajtótájékoztatóján ismertetett ütemben folynak, akkor idén kétezer ilyen házra lehet szükség, amihez 18 milliárd forint kellene. Jövőre 12 ezer, 2013-ban 16 ezer, 2014-ben már 20 ezer könnyűszerkezetes házra volna szükség 113, majd 157 és végül 204 milliárdért. Állja ezt a büdzsé? Aligha.
Az építészek honlapjait böngészve hamar rájöhetünk, hogy egyelőre csak hevenyészett ötletelésről van szó. Az Építőipari Vállalkozók Országos Szövetsége akkor értesült a tervről, amikor a Blikk már megjelent, igaz, az Építészfórumon egy nappal előbb, már az interjú idején olvasható volt az új országos főépítész felhívása „alacsony komfortfokozatú (a minimális követelményeknek megfelelő) egyedi vagy más gazdaságos fűtésű, a minimális közművesítési előírásoknak megfelelő környezetbarát lakóépületek” tervezésére.
A szakma az szakma
„Néhány óra alatt fogalmaztuk meg a kiírást, amely tulajdonképpen egy pályázatot előkészítő ötletelés” – mondta első interjújában Nagy Ervin főépítész. A szakmai honlapokon azóta sem csitul a kritika: az építészek szerint könnyűszerkezetes házakat csak nagy szaktudással lehet építeni, közmunkában aligha. Az ilyen házak egyébként is nehezen fűthetők: télen hidegek, nyáron melegek. Amerikában csak azért építik őket, mert nem csupán a fa olcsó, de az áram is. Többen kérdezik: miért a Belügyminisztérium a kiíró, amikor a lakhatás vagy szociális, vagy gazdasági kérdés. Csak nem olyan telepekről van szó, amelyeket a kormány már létrehozásuk pillanatában is belbiztonsági problémának tekint!?
A Pest környéki alvóvárosokról szóló ötletelés magyarázat lehet arra a rejtélyre, hogyan került a szociális népszavazás kérdőívére olyan rajz, mint amilyet az amerikai vidék könnyűszerkezetes típusház-katalógusain láthatni tucatjával. Ismerős lehet a többgenerációs mosolygó család, a tehénke, a hazai épületekre egyáltalán nem hajazó „majorsági” épület. Az Újvilágban mindenesetre már tudják: a második világháború után a krumpliföldekre sorozatgyártott dobozházak nyomasztó világot hoztak létre: kopárságuk, távolságuk a civilizációtól egyesítette a város és a falu minden hátrányát. Igaz, az ilyen telep is jobb lehet a semminél. Ha van rá pénz. Egyelőre azonban nem látszik, honnan lenne.
Az utóbbi napok vitatémája, amelyet Róna Péter közgazdász dobott be a közvéleménynek: pereljék az adósok a bankokat, mert rossz terméket árultak, hiszen nagyon fölment a svájcifrank-hitelek ára.
Harmincmilliárd
Müller János, a Bankszövetség vezető tanácsadója kontráz: ha valaki 2000-ben vett fel 3 százalékos frankhitelt, máig is kevesebbet fizet, mint ha forintban adósodott volna el. (Akkor a hazai fizetőeszköz kamata 20-25 százalék között járt.) Lehet, hogy a forinthitel volt a rossz termék? Perelni kellene?
Van azonban egy harmadik szereplő. Az állam, amely 130 milliárd forintot szedett be bankadó formájában, és 3000 milliárdot kasszírozott a nyugdíjpénztári einstanddal. Az állam, amely 2011 és 2013 között 1600 milliárdot hagy a gazdagoknál az egykulcsos adó keretében. A bedőlt jelzáloghitelek értéke március 31-én 495 milliárd forint volt. A kormány az otthonvédelmi programra a GDP 0,1 százalékát szánja: 30 milliárd forintot.
Cincog a fillér.
