Cserben hagynak minket a régi EU-tagok?
A legfejlettebb európai országok hétvégi csúcstalálkozója nem hozott semmilyen lényegileg új fejleményt. Sok mindenről beszéltek ugyan, de a középpontban továbbra is a saját bajaik, ezen belül is főleg a pénzpiac szigorúbb ellenőrzési lehetőségei voltak. Rólunk, az új uniós tagok megsegítéséről a válság leküzdésében szinte szó sem esett.
Bizonyos szempontból igaza volt Orbán Viktornak, amikor keményen bírálta a régi EU-országok önzését a válság kezelése kapcsán. A mostani berlini csúcson is bebizonyosodott, hogy még mindig a saját problémáikra figyelnek, és alig kap hangsúlyt az egyre súlyosabb helyzetbe kerülő közép-kelet-európai térség válsága. Az uniónak pedig valódi együttműködésre, közös gazdasági programokra lenne szüksége ahhoz, hogy fékezze a recessziót, méghozzá valamennyi tagországban, ott is, ahol erre nincsenek meg a szükséges források.
Az a javaslat, hogy növeljék kétszeresére az IMF-nek nyújtandó támogatást és a Valutaalap nyújtson pénzügyi mentőövet a bajba kerülteknek, nem jelent megoldást. Ezzel legfeljebb az államcsődöt lehet elkerülni, de a válságból való kilábalást szolgáló gazdaságélénkítő programokhoz ettől még nem lesz fedezet. Szép dolog az a törekvés is, hogy a pénzpiaci szereplők szabályozását és ellenőrzését szigorítsák, a bankárok jutalmazási rendszerét pedig egységesen alakítsák át, mindezzel csökkentve a felelőtlen kockázatot vállaló pénzhajhászást. A gond csak az, hogy ezzel a mi térségünk helyzete jottányit sem javul, nem az itteni bankok voltak a felelősek a pénzügyi világválságért, hanem mások mellett nyugati anyabankjaik, amelyek most szinte elfeledkeznek róluk.
Az új EU-tagok cserben hagyásáról már a nyugat-európai sajtó is cikkezik. A német, angol és francia lapok tényként kezelik, hogy a recesszió az unión belül legjobban ezt a térséget fogja sújtani, és ezek az országok nem képesek saját erőből fékezni a negatív folyamatokat. A mély válságot nem, de a katasztrófát még el lehet kerülni, ha a fejlettebb és erősebb államok végre belátják: alapvető érdekük nekik is, hogy segítsenek. Ez a térség jó volt arra, hogy a nyugat-európai cégek új beruházási terepet és piacokat találjanak, és a hazainál magasabb profitot érjenek el. Most viszont mindez veszélybe kerülhet, ha mindenki, főleg a kormányok csak az otthoni bajaikkal foglalkoznak, és nem látják, hogy az új tagországok esetleges csődjei dominóeffektust indítanának el egész Európában.
Ennek a felismerésnek egyelőre nincs jele a nagypolitikában. Álságosnak tűnik az is, hogy a berlini csúcson állást foglaltak a protekcionizmus ellen, miközben a francia kormány gőzerővel dolgozik a válságtól leginkább sújtott hazai iparágak támogatásán, a német kormány pedig hasonló lépésekre készül az OPEL megmentésére, sőt egyes bankok államosítása is napirenden van. A vezető európai hatalmaknál még mindig az az uralkodó nézet, hogy a válságkezelés nemzeti feladat, Brüsszel szerepe azok ellenőrzése, azaz a tervezett nemzeti intézkedések versenypiaci felügyelete. Ez a szemlélet eleve hátrányos helyzetbe hozza azokat, akiknek nincsenek elegendő saját eszközeik gazdaságuk védelmére.
Miközben az Egyesült Államok hatalmas összegű, átfogó válságkezelési és fejlesztési programokat indít, az Európai Unió egyelőre képtelen hasonló, egységes lépésekre. Ez pedig a versenyhátrány növekedéséhez és hosszabb távon behozhatatlan gazdasági lemaradáshoz vezethet, ami minden tagállamot és minden európai polgárt sújtani fog. Ideje lenne ezt belátni és ennek megfelelően határozottan dönteni és lépni. Jó lenne, ha már a vasárnapi EU-csúcson megtennék az első lépéseket ebbe az irányba.
