Brexit: a vég kezdete vagy a kezdet vége?

Már a népszavazás előtt lehetséges verziók sokasága árasztotta el a médiát a Brexit következményeit illetően, a népszavazás némileg meglepő eredménye után pedig még annál is több kommentár vázolja fel a fenyegető jövőt. Ezek döntő többsége így-vagy úgy pánikot kelt, némelyik apokaliptikus összeomlást jósol, de még a visszafogottabbak is a negatív hatásokat elemzik.

Ugyanabba a hibába esünk, mint a referendum előtti brit kampány, amely mind az igen, mind pedig a nem oldaláról a szélsőségekig ment el. A modern tömegmédia jellegéből fakad, hogy a hatalmas híráradat közepette csak harsány és végletekig leegyszerűsített üzenetekkel lehet a figyelmet felkelteni, a mértéktartó és korrekt elemzésekkel nem lehet kitűnni. Ez a mindennapi olvasó- vagy nézővadászatra éppúgy igaz, mint a választók politikai-hatalmi célú megnyerésére.

E körülményekből egyenesen következik, hogy nem az dönt, kinek van igaza vagy melyik választás a jobb, hanem az, melyik mellett érvelnek hangosabban és agresszívebben. A brit kampányban mindkét oldal túlzott veszélyekkel érvelve támadott: nem volt igazak sem a kilépés melletti fő érvek a bevándorlók élősködéséről, sem a bennmaradást támogató kijelentések az apokaliptikus gazdasági veszteségekről.

Az eredmény Tocqville bő másfél évszázaddal ezelőtti bölcs és a történelem tanúsága szerint örök érvényű megállapítását támasztotta alá, hogy az emberi érzelmekre ható politika hatékonyabb, mint az értelemre támaszkodó, mert ösztönei mindenkinek vannak, esze viszont csak keveseknek. A Brexit kampány a zsigeri érzelmekre és a túlélési ösztönre koncentrált, a másik oldal viszont a józan észre is hatni próbált, szépen el is bukott.

A szavazás után sem változott sokat a kommentelő politikusok és elemzők hangvétele, mindenki az érdekeinek megfelelő, ütős véleménnyel igyekezett kiemelkedni a reakciók tömegéből. Ebből eredően semmilyen konkrétummal alá nem támasztható, jellemzően negatív jóslatok sokasága lepte el a sajtót, ijesztgetve az amúgy is zaklatott közvéleményt. Holott valójában egyelőre semmi definitív dolog nem történt, sőt a lényeg előttünk van, és pontosan rajtunk, uniós polgárokon múlik, mi lesz a folytatás.

Rossz reakció tehát előre kongatni a vészharangokat, félelmet kelteni, a felelősöket keresve, vádaskodva mutogatni, mint azt nagyon sokan teszik. Nem eszik olyan forrón a kását, ahogy a közmondásból tudjuk, és ez a mostani helyzetre hatványozottan igaz. A Brexitet nem csapásként, hanem kihívásként, lehetőségként, kényszerként kell felfogni arra, hogy az EU és a tagállamok végre felelősebben foglalkozzanak a halmozódó problémákkal.

Most fog tehát eldőlni, hosszabb távon mennyit árt vagy használ a brit népszavazás. A közvetlen, pánikszerű hatásokkal nem érdemes törődni: a tőzsdei árfolyamok esése, a font és a perifériák valutái, köztük a forint gyengülése törvényszerű pénzügyi reakció, de a kurzusok hullámzása, sőt esetenként drasztikus kilengése nem szokatlan, a lényeg a trendeken van. Nincs sok értelme azon sem keseregni, mennyivel fogja vissza a GDP-t az esetleges brit kilépés: minden ilyen elemzés olyan alapfeltételekből indul ki, amelyek ténylegesen még nem alakultak ki, és senki nem tudja, valójában milyenek lesznek.

Szinte mindenki negatív forgatókönyvek alapján jósolgat, pedig az is lehetséges, hogy jól jön ki Európa a válsághelyzetből. Nem szabad törődni a véget emlegető váteszekkel, az uniós politikai elitnek a megoldási lehetőségekre kellene koncentrálnia. Az alapvető kérdés éppen ez: képesek-e a tagállamok a jövőről közös álláspontra jutni, működőképes együttműködési modellt kialakítani, felülemelkedve a saját partikuláris érdekeiken.

Kezdettől fogva ez az EU alfája és omegája, a brit népszavazás csupán durván és megkerülhetetlenül az arcunkba vágta az alapproblémát, a Brexit tehát nem ok, hanem okozat. Itt a megszokott taktikázással és szőnyeg alá sepréssel már nem lehet megoldani a bajokat, és ez lehet a Brexit legpozitívabb hozadéka. Ehhez képest másodrangú kérdés, hogy a britek vagy skótok végeredményben maradnak vagy mennek, a lényeg az, milyen lesz az EU néhány év múlva, mert az biztos, hogy nem ugyanaz, mint most.

Az elkövetkező időszakban dől el, folytatódik-e Európa fokozatos versenyképességi lemaradása a távol-keleti és amerikai gazdasági centrumhoz képest, vagy sebességet tud váltani. Ha továbbra is marad az eddigi uniós gyakorlat, a bajok tologatása, a legkisebb közös többszörös keresgetése, a tagállamok egy részének önsorsrontó kuruckodása, semmi jóra nem számíthatunk. Nekünk, magyaroknak különösen drukkolnunk kell a közösség sikeréért, mert bármilyen rossz kimenettel a legnagyobb vesztesek között leszünk.