Banki elszámoltatás: van aki jobban jár, van, aki kevésbé

Ez év tavaszáig a kormányzati propaganda a devizahitelesek megmentését és az ilyen hitelek teljes kivezetését ígérte, az utóbbi hónapokban a kommunikációban viszont jelentős változás következett be: immár nem mentőcsomagokról, hanem a úgymond a bankok elszámoltatásáról esik szó. Ez túlnő az eredeti célon, már nem csupán arról szól, hogy egy rossz és hatalmas terheket okozó banki hitelformát kell felszámolni és a tisztességtelennek minősülő gyakorlatot korrigálni, hanem kifejezetten a pénzügyi szektor elleni demagóg hangulatkeltés a fő üzenet. A választási évben ez szépen cseng sokak fülében, még azokéban is, akik nem szenvednek a törlesztési terhektől, csak sokallják a banki költségeket, keveslik a kamatokat, vagy egyszerűen bizalmatlanok. A szocializmus évtizedeiben ugyis hallhattunk eleget a világot uraló finánctőke kizsákmányoló manipulációiról, a pénzben dőzsölő bankárokról, akiket csak utálni lehet.

Sajnos a rendszerváltás óta eltelt negyedszázadban nem sok történt azért, hogy ezek a sztereotípiák megváltozhassanak, ebben a hazai gazdasági-politikai elitnek csakúgy szerepe volt, mint a nálunk extraprofitra hajtó külföldi befektetőknek. A bankokat persze sehol sem szeretik, a nálunk fejlettebb és gazdagabb országokban sem, de ott azért az emberek döntő többsége tisztában van alapvető szerepükkel a gazdasági életben, és kevésbé vevő a populista bankellenes üzenetekre. Tanulságos jele volt ennek, hogy éppen a felelőtlen és mohó pénzintézeti üzelmek miatt kirobbant világválság kezelésére úgy fordíthattak az Egyesült Államokban, Japánban, Németországban és máshol az állami költségvetésből horribilis összegeket bankok megmentésére, hogy ezt az adófizetők zúgolódva és felháborodva ugyan, de tudomásul vették. A kormányok nem demagóg jelszavakat hangoztattak, nem hangulatot keltettek, hanem megoldásokat igyekeztek keresni. Hogy ezek mennyire hozták meg a remélt eredményt, az már más kérdés.

Nálunk sajnos Orbánék minden téren háborús retorikát alkalmaznak, a legegyszerűbb érzelmekre és ösztönökre hatva. Harcot hirdettek az adósság ellen – elbukták –, a függetlenségünk ellen törő EU-val szemben – az ottani piac és az onnan jövő támogatások nélkül már összeomlott volna a magyar gazdaság –, a kizsákmányoló multik ellen, amelyek egyébként a GDP-nk nagyobbik részét termelik, és általában mindenkivel szemben, aki kritizálni meri a Fidesz-kormányt vagy annak bármilyen intézkedését. Az állandó ellenségkereséshez tálcán kínálták magukat a bankok, amelyek valóban sokáig arányaiban nagyobb hasznot értek el nálunk, mint a nyugati világban, és tényleg tisztességtelen feltételeket is alkalmaztak az ügyfelekkel kötött szerződésekben. Ezt több bíróság is megállapította, és az ügyfeleket ennek nyomán kártalanítani kell.

Ezt azonban korrekt szakmai és jogi alapon szükséges végrehajtani, méghozzá a bankrendszer megrendítése és bankellenes uszítás nélkül. Ezek ugyanis keményen visszaütnek, és konkrét gazdasági károkat okoznak, amelyek hatását mindenki érzékelni fogja. Könnyű azt mondani, hogy mindenért a bankok a felelősek és fizessenek meg érte, de ehelyett inkább a hazai pénzügyi kultúra építésére kellene a kommunikációt összpontosítani. Nem a rövidtávú politikai haszonszerzésre kellene törekedni, hanem olyan hosszútávra szóló szabályozó rendszer kialakítására, amely minimálisra csökkenti a visszaélések lehetőségét. Nem a hatalom közvetlen és erőszakos beavatkozására van szükség, hanem a piaci viszonyokat kordában tartó, de azokat nem figyelmen kívül hagyó koncepciózus intézkedésekre.

A mostani elszámoltatási csomag ezeknek a szempontoknak nem felel meg. Könnyít ugyan az adósok terhein, és nagyon sokan kapnak jelentős kompenzációt, viszont nem egyformán jár jól vele mindenki. Az az ígéret nagyjából teljesül, hogy a devizahitelesek nem járhatnak jobban, mit a forinthitelesek. Szakértői kalkulációk szerint lényegében a futamidő hosszától függ, melyik irányba billen a mérleg: ha egy átlagos, 7-8 milliós hitelösszeget és azonos szerződéskötési időpontot feltételezünk, 20 éves futamidő esetén a forinthitelesek teljes törlesztési terhe mintegy 7-8 százalékkal kisebb, 15 éves periódus esetén azonban a devizások kb. ugyanennyivel járnak jobban. A legszerencsésebbek most is a végtörlesztők, ők 370 milliárd forintot már eddig is nyertek, de a törvény szerint elvileg még további pénzeket kaphatnak vissza. Egyelőre nem egyértelmű, hogyan járnak az árfolyamgátasok, rájuk egyedi szabályok fognak vonatkozni, azok hatása még nemigen kalkulálható. A legrosszabbul ezúttal is a fizetésképtelenek járnak, az ő törlesztőrészletük hiába csökken a negyedével. Közülük az a 23 ezer adós, akinek a lakását az Eszközkezelő már megvette, örülhet annak, hogy nem lett hajléktalan, viszont semmilyen visszatérítést nem fog kapni.

Nyitott kérdés még a forintosítás, a valutánk gyengülése minden devizahitelesnek rossz, hogy mennyire, az az MNB közreműködésétől függ. A Nemzeti Bank megteheti, hogy a 35 milliárd eurónyi devizatartalékából mondjuk 3 milliárdot erre a célra használ fel, mert akkor nem a jelenlegi piaci árfolyamon és nem szabadpiaci vétellel történhet a forintosítás. Ez veszteséget okozhat ugyan az MNB-nek, de a tartalékolás korábbi, alacsonyabb árfolyamon történt, ezért a jelenleginél kedvezőbb kurzust kínálhat. Ezt könnyen megteheti, mert éppen a forintgyengülés miatt támadt jelentős nyeresége, legfeljebb nem az unortodox közgazdászképzésre és ingatlanok vásárlására szór ebből hatalmas összegeket, hanem végre értelmes és közhasznú célra fordít belőle.

Nem igaz egyébként az az állítás, hogy állami pénzeket nem használnak az elszámolásoknál. A végtörlesztés 110-120 milliárd forintjába került az adófizetőknek, az Eszközkezelő további 50-60 milliárdot költ, a mostani elszámoltatási csomag adókorrekciós vonzata is mintegy 150 milliárd lesz, azaz csupán a felsoroltakból a hitelügyek rendezése 300-350 milliárddal terheli a költségvetést. Ez persze nem túl sok a bankok várható, az eddigi költségeket is figyelembe véve 1300 milliárd forint körüli veszteségeihez képest.