Az ellenzék vakvágányai

Racionális közvélekedés, hogy a következő választáson véget kell vetni a Fidesz révületes ámokfutásának. Ehhez – a politikusokon kívül – mindenki szükségesnek tart valamilyen összefogást, különösen a választási rendszer aljas változásai miatt. Akkor győzhető le a Fidesz, ha minden egyéni körzetben a demokratikus ellenzéki erőket képviselve egyetlen jelölt áll ki a Fideszével szemben. Ilyen ellenzéki összefogás kétharmad feletti győzelmet is hozhatna, és a Fidesz alantas machinációinak a végét jelenthetné.

Ma nincs ilyen összefogás.

Az ellenzéki erők több energiát fordítanak a küzdelemre egymással, mint – mondjuk – politikai programok formázására. Merthogy az összefogás feltétele valamiféle előzetes versenymegállapodás: hogyan lehet közösen támogatható jelölteket találni, ha pedig ilyenek nincsenek, kinek az emberét támogatnák mások is egy adott körzetben.

Ameddig ilyen megállapodás nincs, addig erősebb lesz a verseny az összefogásnál. A Fidesz arra spekulál, hogy ez így is marad, amitől könnyedén, akár a jelenleginél is több mandátummal nyerhet. Ha nem jön be a számításuk, eltűnhetnek a politikából.

Az persze nem igaz, hogy az ellenzéki oldalon egyáltalán nincs közös program: az alkotmányos rend helyreállítása ilyen. Egy esetleges győzelem esetén ugyanakkor hiba lenne csak az alkotmányos rend helyreállításával foglalatoskodni, s kiírni az ország falára: „Tatarozás miatt lezárva, gyalogosforgalom a túloldalon!” Az országot kormányozni is kell.

Csakhogy a közös programnak nem lehet kiindulópontja a Fidesz hülyeségeinek és aljasságainak kritikája, az nem vezet sehova. A Fidesz ugyanis Gábor Zsazsa celebfilozófiáját követi: „Mindegy, mit írnak az újságok rólam, csak rólam írjanak!” Így tudja uralni a politikai diskurzust az iskolaköpennyel az iskola helyett, a segélyezési küszöbbel a szegénység helyett. Mindig újabb és újabb elterelő témák vehetik el a lehetőséget lényeges kérdések nyilvános megvitatásától.

Az ellenzéknek közös programként megoldandó problémákat kell felvetnie, valamint azokat a lépéseket, amelyekkel a számos súlyos gond enyhíthető. Ehhez szembe kell nézni a múlttal – nem elmerülni a jelen csetepatéiban –, másrészt megtalálni a jövő új útjait. A múlttal való szembenézés nemcsak az elmúlt két év, hanem az elmúlt húsz év hibáinak és bűneinek a belátása is. De mintha nem merne, nem tudna szembesülni a demokratikus ellenzék az elmúlt évtizedek tévedéseivel és vakvágányaival.

Az, amit az ország teljes átpolitizálásaként élünk meg, abból is fakad, hogy a politikai erők úgy tesznek, mintha meg tudnák oldani az élet (a gazdaság, a társadalom) alapvető kérdéseit. Ami sosincs így. Az élet dolgait az emberek, a szerveződéseik, társulásaik, közösségeik tudják megoldani, ha hagyják őket. Csakhogy a politika a rendszerváltás óta hol erényesebben, hol alantasabban, de mindig bizalmatlan volt a polgáraival: helyettük is „maga” akarta megoldani a dolgokat, ezzel is uralkodva a polgárokon.

Ennek szélsőséges abszurdumát látjuk ma. A politika – „technokrata vakvágányokon” – nemhogy elszakadt a valós társadalmi és gazdasági folyamatoktól, nemhogy teljesen fals feltételezések és koncepciók mentén nyúlt a kérdésekhez, ám azt sem tudja, mikor, hol, hogyan avatkozik be a tőle távoli folyamatokba. Millió példát sorolhatnék az adóztatás, a nyugdíj, a területfejlesztés vagy a különféle szociálpolitikai területekről.

A múltnál is lényegesebb probléma a jövőről való gondolkodás hiánya. A mai ellenzéki erők lemaradtak és elzárkóztak a világ gondolkodásától: a közgondolkodás talán ötven éve nem volt ennyire provinciális itt. A világválság alapvetően megkérdőjelezte az elmúlt harminc év gazdasági és társadalmi alaptéziseit. S bár még nem forrták ki magukat az új közgazdasági és gazdaságpolitikai „krátkij kurszok”, az biztos: a jelenlegi válság nem úgy fog megoldódni, hogy a dolgok visszatérnek a válság előtti mederbe. Nem jön vissza az az idő, amikor az emberek úgy vesznek hitelre új autót, hogy még az előző hitelét sem törlesztették.

Ha nem sikerül a közös pontokat megtalálni a jövővel kapcsolatban, a vélekedésekben a világgazdaság és a nemzetközi szervezetek várható alakulásáról, akkor a politikai programokról sem lehet megállapodni.

De vannak olyan ellenzéki ellentétek is, amelyek keresztbe metszik az ideológiákat. Egyik oldalon a múlt politikai establishmentjének a múlt és önmaguk igazolását kereső, megjelenítő erői: MSZP, DK, Haza és Haladás. Másikon az antielitista új erők, amelyek sokszor azt gondolják: pusztán a szembenállásuk a korábbi politikai elitekkel kellő muníciót ad politikai jelenlétükhöz. Ilyen elsősorban az LMP. Az „új erők” – a Szolidaritás, a Milla, a 4K! satöbbi – egyelőre nem sok mást mondtak magukról a régiekkel szemben álló új fellépésükön túl.

Némiképp magyarázza is ez a programok hiányát. Az újak kiforratlanok ahhoz, hogy programjuk legyen. A „múlt nosztalgiájának” erői pedig leginkább a korábbi állapotok restaurálását képviselik, s politikainak tűnő üzeneteik rendre úgy kezdődnek: „Visszaállítjuk...” Mintha ez elég volna. Mintha ez bárkinek elég vonzó volna.

Az összefogáshoz sokaknak sok korlátot kellene átlépniük. A múlt szereplőinek be kellene látniuk tévedéseiket, hogy mások számára is elfogadhatóak legyenek. Az új idők feltörekvő vehemenseinek is számot kellene adniuk némi politikai bölcsességről, a belátás képességéről – a szereplési és hatalomvágyukon túl.

Még biztosan nem vagyunk az összefogás lehetőségénél. Remélhetőleg: még nem.

Krémer Balázs