Apa megjött

Laci a Mese utca sarkán lakott. Az apa, Donáth Ferenc nemrég szabadult Kádár tömlöcéből a Nagy Imre-per másodrendű vádlottjaként. (Ebben már gyakorlata lehetett, pár éve még a Kádár-per másodrendűje volt.) László édesanyja a Rakpart Klubban a nyolcvanas években mesélte: 1958 júliusában „román csekisták” mindenkit kitereltek a hallba, a gyerekeket kizavarták, és az asztalra terítették a Népszabadságot. A cikk végén a kurta mondat: az ítélet jogerős. Összeomlás, rosszullét, a hozzátartozók sokkot kapnak, jön az orvos, az anya, Bozóky Éva mély levegőt vesz, kimegy a kertbe. Séta közben sírva fakad, megkönnyebbülést érez. „Tizenkét év, politikai perben, gyönyörű.” Vannak ilyen sikerek.

– Később, haláláig, anya annyiszor mesélte el és újra a snagovi történetet, mint egy balladát. Mondta és újra mondta, hogy tudjuk. Hogy soha ne feledjük, ez velünk történt. Emlékeznünk kell, hogy értsük a világot – meséli László.
Donáth Laci pólyásként talán a jugoszláv nagykövetség zongorája alatt, lázasan, talán a mátyásföldi laktanyában, talán Tökölön lett a jobb szemére kancsal. Az a jobb szem nem lát.

– Ami akkor történt, talán elég egy tíz hónapos gyereknek ahhoz, hogy ne akarja látni a világot – tűnődik. – Egyszer egy pszichológus mondta: eszembe ne jusson ezt a szemet újra megműttetni. Ha sikerül, bele is halhatok, mert ha a stigmát letörlöm, az olyan, mintha a kézfejre égetett auschwitzi számot akarnánk levetetni. Hagyjam békén az emlékeimet.

A snagoviak közül a felnőttek mind elmentek, utoljára Vásárhelyi Miklós özvegye. Csak a gyerekek élnek, s ők se mind. László sorolja:
– A legidősebbek Nagy Imre két unokája, Ferenc és Katalin. Őket követi Rajk Laci, Szilágyi József lánya, Júlia – a kisöccse, József 1960-ban halt meg. Ott vannak a Vásárhelyi gyerekek, a Pisti, a Julcsi és a Marcsi. Losonczy Géza lánya, Anna, ki ne hagyjam. És mi hárman, Mátyás, László és Ferenc.
Egyedül Hankiss Ági, Losonczy Géza titkárnőjének a lánya nem tartja a kapcsolatot a többiekkel. Ágnes akkor még Erdős Ágnes néven élt, a popmenedzser lányaként.

– Ha ő nem akar tudni rólunk, mi nem erőltetjük – mosolyog László. – Róla a hetvenes évek óta tudható, hogy célja a karrier. És ebben nagyon eredményes, fideszes színekben.
A perek után az asszonyok jöhetnének elsőként haza, hogy felderítsék, lehet-e itt élni. Rajk Júlia nem akarja a fiát hátrahagyni, mert egyszer évekre elszakították őket. Bozóky Éva is megmakacsolja magát. A Kádár, Münnich és Biszku által jegyzett új rezsim előremutató vonása volt, hogy a távolibbi hozzátartozókat nem internálták, a lakásokat sem vették el. László anyai nagyszülei bevették magukat a fasorba. Innen folytatható volt az élet.

1960 az első családi karácsony, mert ’51-től ’54-ig a szülők börtönben ültek. Mátyás, a legidősebb fiú tíz évet várt erre.

– Egy négyesztendős gyerek a lélektan törvényei szerint már kialakult személyiség, minden lényeges megtörtént vele, ami érzelmi értelemben fontos – mondja László. – És én apai nagyanyámhoz erősen kötődtem.
Ez a nagymama ’56-ban hatvannyolc múlt. Ő az az idős asszony, akitől az a szállóigévé lett mondatocska származik. Amikor a szovjet katonai busz a kialkudott útiterv szerint elindult, elsőnek Laci nagymamáját kellett volna kitenni, a Benczúr utca sarkán. A sofőr némán továbbhajtott. Ekkor mondta a pesti néni: „Ilyet csinálni, felnőtt emberekkel...”

– 1960 után tíz évünk maradt apámmal arra, hogy az igazán súlyos, nagy beszélgetéseket lefolytassuk.
De aki nagyon kedves (és fontos), akivel karácsony a karácsony: a „snagovi nagymama”. Az első közös ünnepen közös fotón szerepelnek. Furcsa kép, senki sem tudja, ki készítette.

– Én vagyok rajta apai nagyanyámmal az üvegajtó keretében, a háromkerekű biciklin, amelyet a Jézuska öt perce hozott. Nagyanyám sziluettje áttűnik az üvegen.

Donáth Ferenc gyakorlott illegalistaként halálának percéig tudta, figyelik és követik, ebből a család sem maradhat ki.

– Mivel együtt éltünk, ez volt az életünk. Apám mindenre megtanított, ami a műfajban fontos. Hol hallgassak, és mikor visszakozzak. Ma is hallom: „Ne engedd provokálni magadat.” Ez azóta életelvem, senkitől sem tűröm el, hogy provokáljon.
1984 karácsonyán, még Grósz borsodi első titkársága alatt az ifjú avasi lelkész postája váratlanul elmaradt, nem is érkezik több levél. Majd többen is figyelmeztetik: „feladataik vannak” Lászlóval kapcsolatban. Az apa, aki iszonyodott a protekció minden fajtájától, akkor bejelentkezett Aczélnál. Tudja, hogy ez ellene megy ki, mégis azt kéri, válasszák ketté az ügyet, hagyják békén a fiát. Hamarosan újra jöttek a levelek.

Kérdezzük: megvetette az ifjúkori jó barát Kádárt? Lászlónak erről története van. Egy öreg, bölcs zsidó mesélte neki New Yorkban: az ostrom végnapjaiban egy Hungária körúti lakásban rejtették el. Pár óra után félrehúztak egy szekrényt, mögötte ajtó. Három felfegyverzett férfi lépett ki rajta. A különös az volt, hogy meg sem szólaltak, még egymással sem beszéltek. Az ostrom után ahogy jöttek, eltűntek. A fiatalember pár hónappal később az FM államtitkárában, Donáth Ferencben ismerte fel az egyiket. A két társ Péter Gábor és Kádár János lehetett.

– Valami mély, elemi bizalom lehetett köztük, mert ez a játék élet-halál dolga – gondolja László, de az apa nem beszélt erről.

Idővel minden családi karácsonynak rituáléja lesz, mert az ünnep lényege a várakozás, a készülés. Ebben is a börtön utáni kezdet a mintaadó. A fát az apai nagyapa és Bozóky Éva díszítette, az apa a fiúkat délelőtt koncertre, állatkertbe vitte, ahol még működött a barlangmozi. László jól viselte a konyhai segédszolgálatot, a takarítás sem idegen tőle. Az anya, amilyen jó újságíró volt, olyan csapnivaló szakács. A szentestét nem is merte meleg ételből komponálni. Hideg vacsora volt, előre sütött hurka, sonka, kolbász, tojás, szalámi. Az ünnep hátralévő részében szekérderéknyi székelykáposztát ettek, az anyai nagymama alkotását. Donáthék másnap átmentek az apa, Ferenc húgához, a legendás nagynénihez. Ott viszont mindig zsidó ételt kaptak, sóletet (csak nem annak mondták), amely a sütőben egy napon át főtt, szinte már kocsonyás lett. Füstölt libamellel díszítették. Újévig az ünnepi asztal romjaiból éltek, nem túl rosszul.

– A karácsony máig ugyanazt jelenti: valami derűs, gyerekes várakozást, ami sohasem teljesül – mondja László. – Van ebben valami megrendítő, megerősíti az embereket abban, hogy ami van, kegyelem által is elnyerhető, tenni sem kell érte. Majd küld az Örökkévaló Messiást, jászolban, tömjénnel, mirhával.
Az idős Donáth betegen sem állt le, szervezte a monori találkozót, levelezett és szerkesztett. Pár nappal a vég előtt a kórházban a régi baráttal beszélgetve eltűnődött: „Végül is megkérdezhetem: mi volt az egészben a legjobb. A család, főleg a család.”

– Az ő sorsából már látom, milyen nagy adomány, hogy szabad(lábon) vagyok, prédikálhatok, írhatok, tele lehetek ötlettel, tervvel. Apámék harminc évig éltek együtt, hét év börtönnel, száműzetéssel. Három fiút is felneveltek. Ők tudták, mi a fontos. Apámnak igaza volt – mondja László.
A megváltás persze nem lehet kegyelem, nem ajándék, nem adomány, bármilyen megható is a betlehemi jászol. A karácsony csak kezdet. A történet akkor válik izgalmassá, amikor Jézus felmegy a Városba, hogy leköpjék és megfeszítsék.