Amit Orbánék másnak tiltanának, a csókosoknak megengedik

Várhatóan csak május végére dől el, hogy az Európai Bizottság rábólint-e a hazánk által előterjesztett vidékfejlesztési program részleteire. A 2014–2020 közötti időszakra elvileg 1250 milliárd forintra számíthatunk, a pénzcsapok viszont csak a jóváhagyott programelemekre nyílhatnak meg, azaz ezekre a keretekre a legjobb esetben is csak a nyár végétől lehet majd pályázni. Az agrárminisztérium a legnagyobb részt exportösztönzésre kívánja felhasználni, azaz versenyképességünket erősíteni a technikai fejlesztések, innovatív megoldások támogatásával.

Erre szükség is lenne, mert a hangzatos szólamok ellenére ezen a téren nem állunk túl jól az EU-ban. Adottságaink, természeti feltételeink pedig megvannak ahhoz, hogy nagyobb szeletet hasíthassunk ki magunknak a közös agrárpiacból, a baj csak az, hogy a rendszerváltás óta eltelt időszakban a politika elég mostohán bánt a mezőgazdasággal. A távlatos, megfontolt stratégiai koncepciók helyett inkább a pillanatnyi haszonszerzési szempontok és a nagy érdekcsoportok törekvései domináltak, ami nem csupán a tulajdoni viszonyokat zilálta szét, de szerkezeti egyenetlenségeket okozott és hagyományos piacaink egy részének elvesztéséhez vezetett. Ehhez társul az ágazat krónikus alultőkésítettsége, amely nem csupán a pénzhiányból, hanem a források nem hatékony, politikailag motivált elosztásából és felhasználásából ered.

Ez jól követhető az uniós csatlakozás óta kapott sok ezer milliárdnyi támogatás esetében. Ennek jó része földalapú, azaz hektáronként egy adott időszakban fix bevételt jelent a gazdának vagy vállalkozásnak, függetlenül attól, hogyan gazdálkodik. Jó üzlet tehát minél nagyobb területre tulajdonnal vagy tartós bérlettel rendelkezni, mert elég levágni a gazt, és máris jön a jelenleg hektáronként nagyjából hetvenezer forint. Normális körülmények között ez a termelés hatékonyságának növelését, a fejlesztéseket szolgálja, a gyakorlatban azonban jórészt a megélhetésre fordítódik, azaz felélik. Ennek számos oka közül a legfontosabbak a tőkehiány, az alacsony hitelezés és a tulajdoni struktúra.

Pedig óriási összegek áramlanak az agráriumba, csak nem látszik a teljesítményen, hová tűnnek el. Vegyük példaként a tavalyi évet: 2014-ben a mezőgazdaság összesen 726 milliárd forint támogatást kapott, ennek 83 százalékát uniós forrásból. Ez a GDP majdnem két és fél százaléka! Ezzel szemben az egyébként nagyon jó évet záró agrárium a hazai nemzeti össztermék közel négy százalékát adta, köszönhetően elsősorban a jó időjárásnak. Azaz egy kiemelkedően jó évben a mezőgazdasági össztermelés értékének 60 százalékát tette ki a kapott támogatás! Ez markánsan mutatja egyrészt azt, hogy a források nem feltétlenül fordítódtak a teljesítmény növelésére, vagy ha igen, kevéssé hatékonyan, másrészt ijesztően jelzi, mire jutnánk az uniós támogatások nélkül.

A 726 milliárd leosztása is tanulságos: a pénz 80 százalékát az igénylők csupán 10 százaléka kapta. Keveseket lephet meg, hogy a legnagyobb haszonélvezők a Simicska–Nyerges- és a Csányi-érdekeltségek voltak, ők 6-6 milliárd forinthoz jutottak, de a Leisztinger-féle cégek is közel 4 milliárdot kaptak. Történt mindez akkor, amikor a Fidesz a kisgazdaságok kiemelt támogatásáról, a helyi gazdák helyzetbe hozásáról szónokolt. Félreértés ne essék, az önmagában nem gond, ha a hatékonyabb termelésre képes nagyüzemi gazdaságok több pénzt kapnak, az viszont már igen, ha az néhány jól körülírható oligarchacsoport körül koncentrálódik, miközben a kormány ennek pont az ellenkezőjét állítja.

Orbánék ráadásul egyfajta hitbizományként kezelik az állami földeket, és azokból jórészt saját híveiknek osztogatnak tartós bérletbe. A földmutyiról elég elolvasni Ángyán úr exfideszes politikus összeállításait, amelyekből jól látszik, hogy sok tízezer hektár elosztásánál a kegyosztás, nem pedig a helyi gazdák és az agrárium érdeke volt a fő szempont. Ebből egyenesen következik, hogy a földalapú támogatás igen nagy arányban nem a termelés növelésére, hanem egyszerű jövedelemszerzésre fordítódik, azaz a mezőgazdaság oldaláról nézve elveszett pénz.

Aktuális példa erre a Hortobágyi Nemzeti Park esete, ahol több tízezer juh legeltetése és gazdáik megélhetése vált lehetetlenné, mert az állami osztogatásnál nem ők, hanem kívülállók, ott nem is gazdálkodók kapták a földeket. Azóta másfél év telt el, de hiába tiltakoztak a kárvallottak, a gazdákat olyannyira támogató kormány nem tett semmit. Most a Parlament előtt demonstrálnak a juhászok, ám esélyük sincs arra, hogy visszakaphassák a földjeiket. Sőt az igazán vérlázító lépés még csak most jöhet: a kormány javaslata szerint a nemzeti parkok földjét az állami földalapba tennék át, onnan pedig várhatóan kiosztanák a nekik tetsző nyerteseknek.

Ezzel ismét a híveket lehetne jutalmazni, de óriási áron. Először is veszélybe kerülnének a védett területek, ezzel szembemennének a környezetvédelmi az uniós trendekkel és vállalásokkal. Másodszor ellehetetlenítenék a nemzeti parkokat, hiszen megfosztanák őket legfőbb anyagi forrásuktól, a földalapú támogatástól. Harmadszor veszélybe kerülnének a hagyományos hazai növény- és állatállomány megőrzését célzó programok, valamint mindazok megélhetése, akik ezekben részt vesznek. Az ötlet bornírtságára, esztelenségére jellemző, hogy még a készséges gombnyomogató fideszes honatyák jó része is ellenzi, előre látva a jóvátehetetlen károkat.

A földmutyik és a nemzeti parkokat érintő rémisztő tervek ismeretében igencsak álságos Orbán Viktor kirohanása a magyar földtörvénnyel kapcsolatos uniós eljárással szemben. Mielőtt tapsolnánk annak, hogy a kormányfő ismét harcot hirdet a magyar föld védelmében Brüsszel ellen, érdemes megnézni a vitatott pontokat. Az EU illetékesei lényegében két elemet kifogásolnak. Az egyik a földtulajdon szerzésére jogosult gazdálkodó túlzottan korlátozó meghatározása: csak az szerezhet földet, aki több éve helyben lakik és maga dolgozik a területen. Érdekes, hogy az állami haszonbérletek osztogatásánál ez nem volt szempont, sőt az esetek nagy részében e kritériumoknak nem megfelelők jutottak földhöz, lásd Ángyán listáit. Orbánékat ott ez nem zavarta.

A másik kritizált pont a földvételi szerződések jóváhagyásának folyamata. Mint ismert, a törvény szerint a helyi bizottságok jogosultak erre, csakhogy azokba jórészt helyi potentátok és a kormányközeli érdekképviselet emberei kerültek. Annak idején ugyanis komoly botrányt kavart, hogy a minisztérium úgy szervezte a bizottságokat létrehozó fórumokat, hogy azokon lehetőleg minél kevesebben legyenek, és főleg az általa kiválasztottak. Ennek nyomán a bizottságok többnyire nem elfogulatlanok, arról nem is beszélve, hogy a korrupció melegágya az egész döntéshozatali rendszer.

Mindezek fényében úgy tűnik, hogy Orbánék nem a magyar földet védik olyan vehemensen, hanem saját maguk és klientúrájuk jól látható érdekeit, amit másnak tiltanának, azt maguknak és kiváltságosaiknak megengedik. Ha ez így folytatódik, kaphatunk bármennyi pénzt az uniótól, a magyar agrárium fejlődési esélyei és viszonyai aligha fognak javulni.