Állóháború

- Simor András jegybankelnök a HVG-ben olyan „sarlatánokról” ír, akik inflációt akarnak. Talán azért, mert miközben eltűnnek az állampolgárok nehezen összespórolt megtakarításai, a pénz illúziója miatt nehezebb észrevenni a kemény megszorításokat. Reális veszély ez?

– Amióta állami eladósodás létezik, mindig ott állt a kísértés a kormányok előtt, hogy megpróbálják az adósságot elinflálni – a pénzromlás ugyanis csökkenti a felhalmozott adósság súlyát. Ennek a gazdaságpolitikának a sikere azonban csak látszólagos. Bebizonyosodott, hogy az infláció mindig többet rombol a gazdaság finomszerkezetén, növekedési perspektíváin, mint amennyit átmenetileg javíthat az egyensúlyon. Éppen ez a felismerés volt az oka annak, hogy a kilencvenes évek elején a fejlett gazdaságú államok többségében az árstabilitásért viselt felelősséget átadták a központi bankoknak. A kormányok ezzel a saját kezüket kötötték meg, hogy ne is nyúlhassanak ehhez a nagyon veszélyes eszközhöz.

- Simor alighanem éppen azért írta meg a cikkét, mert veszélyt szimatol. A kormány többször jelezte, hogy alacsony kamatlábat akar, ami épp a magasabb inflációnak adhat utat.

– Az MNB feladata az, hogy ha lenne ilyen törekvés, akkor útját állja. Ráadásul a devizában való eladósodottság miatt a megalapozatlan kamatcsökkentésnek nemcsak az inflációs, hanem a pénzügyi stabilitási következményei is súlyosak lehetnek. A kormánynak az a törekvése, hogy az új külső tagok kinevezésével hatáskörébe vonja a monetáris politikai döntéseket, tökéletesen ellenkezik a jegybanki függetlenség európai normáival és az ország érdekével is. Lényegtelen, hogy ki jelöli az új tagokat, ha az négy új tag érti a szakmát, és betartja törvényi kötelezettségeit, nem sérül az MNB függetlensége.

- Két új tag már van. Ők értik a szakmát?

– Nem szeretném őket minősíteni. Nincs információm a hozzáértésükről.

- Az baj. Nem jó jel, ha az ország egyik legtájékozottabb pénzügyi szakembere nem ismeri a Monetáris Tanács új tagjait.

– Nem én mondtam.

- Az MNB elnöke legutóbbi sajtótájékoztatóján megerősítette, hogy sem fenyegetések, sem megfélemlítés hatására nem fog lemondani. Állandósult az állóháború a Nemzeti Bank körül. Kinek jó ez? Legalább a kormánynak jó?

– Ha fenyegetik a jegybankot, az egyértelműen árt az országnak, mert bizalmatlanságot szül. Ha a világ véletlenül komolyan venné, hogy baj van a jegybanki döntéshozók kompetenciájával, ez növelné az országkockázatot – ha nem veszi komolyan, a kormány iránti bizalma csorbul. Így vagy úgy, a magasabb kamatprémium-elvárás korlátozza a kamatcsökkentés lehetőségét, azaz a Monetáris Tanács elleni támadásokkal a kormány maga alatt vágja a fát.

- Nem véletlen, hogy amikor Jean-Claude Trichet, az Európai Központi Bank elnöke a napokban kijelentette, nagyon elégedetlen a magyar kormány álláspontjával, azonnal esett a forint.

– Igen, az MNB függetlenségének sérelme európai üggyé vált, és ez nem jó az országnak. Ezzel kapcsolatban hadd erősítsem meg: a jegybanki függetlenség kulcsfontosságú az unióban. Legegyszerűbben azt jelenti, hogy a Monetáris Tanács teljes cselekvési szabadságot kap a jegybanki eszközök felhasználására, és ezt törvények garantálják. A tagok jelölésére nincs európai elvárás, mert a fejlett piacgazdaságokban már kialakultak a független intézmények felépítésének alapelvei. Az a gyakorlat a világ nagy jegybankjaiban, hogy demokratikusan választott személy vagy testület jelöl. A lényeg pedig az, hogy meggyőző szakmai teljesítményt felmutató szakértők közül válasszanak, és az is ugyanilyen fontos, hogy ne „csapatostul” nevezzék ki a tagokat, megrázkódtatást okozva a jegybanknak mint intézménynek, és megkérdőjelezhetővé téve a monetáris politika irányvonalának folytatását. Ha évente egy vagy maximum két régi tag távozik, nem merül fel a kormányzati dominancia veszélye, és a folytonosság is biztosított.

- Ez persze lehetetlenné teszi, hogy egy kormány az új tagok révén a befolyását akarja érvényesíteni.

– Egy normális piacgazdaságban fel sem merül ez az ötlet. Restellnék.

- Veszélyben van a Magyar Nemzeti Bank függetlensége?

– Az MNB függetlenségét olyan súlyos fenyegetések érték, amelyekre 1992 óta nem volt példa, pedig voltak összetűzések. Az új kormány rögtön a Monetáris Tanács lemondását követelte, majd nyíltan deklarálta, hogy át akarja venni a monetáris politika irányítását. Az pedig kimondottan törvényt sért, hogy a Monetáris Tanács tagjaira azzal is nyomást akarnak gyakorolni, hogy méltatlanul alacsony szintre csökkentették a honoráriumokat. Ez ellen tiltakozott az Európai Központi Bank is. Nem véletlen egyébként, hogy a leszállított honoráriumok miatt a Fidesz nehezen talál a pénzügyi szektorban méltó jelölteket a Monetáris Tanácsba.

- Az egész eljárás méltatlanul kicsinyes.

– Tudjuk, hogy Járai Zsigmond idején a Monetáris Tanács tagjainak honoráriuma nemzetközi szinten is nagyon magas szintet ért el.

- Az akkori elnöki fizetés több volt, mint az amerikai jegybank szerepét betöltő FED elnökének jövedelme.

– Ezek az összehasonlítások teljesen félrevezetők. Mondhattuk volna erre a pénzügyi válság előtt, hogy az átalakuló magyar gazdaságban mennyivel nehezebb dolga van egy jegybankelnöknek, mint a kialakult piacgazdaság viszonyai között! De ezt inkább csak azért említem, mert a jegybanki döntéshozók rendkívül összetett feladatának és felelősségének a „beárazása” nem egyszerű. Az MNB esetében át lehetett volna gondolni a honoráriumok csökkentését a válság miatt, de ebből nem lehet kihagyni a banki vezetést, és tekintetbe kellett volna venni a pénzügyi szektor viszonyait, illetve azt, hogy a Monetáris Tanács tagjait szigorú összeférhetetlenségi feltételek korlátozzák az „álláshalmozásban”.

- Kivéve a felügyelőbizottság elnökét, akinek viszont lehet saját biztosítója.

– Nézze, ezt nem kommentálom. A nagyvilágban azt látjuk, hogy a legjobb az, ha a politikusok megmaradnak politikusnak, és nem váltogatják naponta a sapkájukat. Nincs olyan, hogy ma és holnap független vagyok, aztán szerdától profitot termelek, majd a hét végén az egyik pártot képviselem. Az a jó eset, ha erre az összeférhetetlenségi szabályok nem adnak lehetőséget.

- Számít-e arra, hogy a jegybank függetlenségének megsértéséért az Európai Bizottság szabálysértési eljárást indíthat Magyarország ellen?

– Igen.

- Végezetül: mit gondol? Működőképes-e a Széll Kálmánról elnevezett Orbán-csomag?

– Ez a csomag nem minősíthető programnak. Hiányzik belőle a vezérlő koncepció. Intézkedési terveket tartalmaz, amelyeknek a hatása még nem mérhető fel, mert egy részüket csak a jövőben dolgozzák ki. A bevezetője megjelöl ugyan egy nagyon fontos célt, az állami eladósodás csökkentését – ami kulcsfontosságú gazdaságpolitikai prioritás kellene hogy legyen már régóta. Csak éppen maga a csomag nem erről szól. Illetve ennek egy nagyon fontos, jó irányba mutató elemével foglalkozik, nevezetesen a tartósan alacsony deficithez szükséges megszorításokkal. Ezekre azért van szükség, mert az adókiengedés ütötte bevételi oldali lyukat valamivel le kell fedezni, hisz a válságadók és a magán-nyugdíjpénztári bevételek erre csak átmeneti megoldást adnak. Egy eladósodáscsökkentési program ennél jóval többet jelent. Az eddigi kormányzati intézkedésekből azonban nem sok biztató olvasható ki arról, hogy a gazdaságot mi állítja majd fenntartható, dinamikus pályára, mitől nő a foglalkoztatottság, hogyan lesz a reál- és pénzügyi befektetések számára vonzó a hazai gazdasági környezet.