Agymosógép: "Így legalább egy darabig elvannak"
Amikor tévét vásárolunk, csak arra gondolunk, hogy szeretnénk egy készüléket, mert még nincs. (Vagy mert már van, de régi, mert már van ugyan egy, de jó lenne még egy, hogy ne legyen vita, ki mit szeretne nézni.) Eszünkbe sem jut, hogy önkéntelenül megveszünk ezzel együtt egy csomó olyan dolgot is, amire egyébként nem akarnánk költeni. TAMÁS SZABÓ ZSUZSANNA írása.
Ha már ott áll a doboz a lakás központi részén, mintegy otthonunk modern oltáraként, akkor nincs többé menekvés. Intravénásan, tablettában, sziruposan adagolja nekünk nemcsak a különböző színvonalú, nézésre olykor ép ésszel alkalmatlan műsorokat, de a folytonos vágyakozásra, a dolgokkal való elégedetlenségre, végső soron felesleges vásárlásra csábító reklámokat is. Kell ez nekünk? Úgy tűnik, igen. Hiszen bár nem erre mondtunk igent, hallgatólagosan tudomásul vesszül, hogy ez is jár a készülék mellé.
Sokan úgy gondolják, hogy tévé nélkül már nem is tudnának létezni, mivel más szórakozásra nemigen telik. Mert a többi időtöltésnek vannak pluszköltségei is: például jegyet kell venni, oda kell utazni, hiszen a mozi, a színház, a koncert nem jön házhoz. A képernyő meg ingyen is nézhető, igaz, némi áramköltséggel itt is kell számolni, de az igazán elhanyagolható. Ha többféle programból akarunk válogatni, akkor még van egy kiadási tétel: az előfizetési díj. Ezt már nem biztos, hogy minden háztartás megengedheti magának, ráadásul havonta fizetni kell, így egy év alatt akár egy új készülék árától is megválhatunk, igaz, 12 havi részletre.
Józsefék ikerházban, közvetlenül a szüleik mellett laknak. A két idős ember szinte reszket a tévéért, csaknem egész napjukat a fotelben töltik, hol szunyókálva, hol ébren, de a készülék előtt. Úgy érzik, nekik már csak ez az öröm maradt. Hiába mondják nekik a gyerekeik, hogy változatosabban is tölthetnék napjaikat. „Legalább az unokákra legyetek tekintettel, hadd nézzenek tudományos csatornát is” – érveltek a nagyszülők, amikor azt javasolták, fizessenek elő közösen egy többcsatornás (ha lehet, a legtöbb csatornás) programra. Az unokákra hivatkoztak, akiket úgysem kell egy kis tévézésre biztatni, és akik már saját tévét szeretnének.
Ötven évvel a megjelenése után a televíziózás alapfogyasztásunk részévé vált. Ritka az olyan lakás, ahol ne lenne készülék, sőt egyre jellemzőbb, hogy többet is használ egy-egy család. A statisztika szerint másfél tévé jut egy háztartásra. Az ezredfordulón ez még csak 0,1 volt pluszban, tehát ha a növekedés ütemét nézzük, az átlagos, 2,3 fős magyar családokkal számolva nemsokára mindenkinek lesz legalább egy tévéje. Vagy kettő. Vagy minden helyiségben egy.
Miért hagyjuk, hogy az az érzésünk legyen: ha nem nézzük, lemaradunk valami nagyon fontosról? Miért engedjük, hogy befészkelje magát az agyunkba a gondolat, ha nem olyan „színes, szagos, szélesvásznú” készülékünk van, mint a szomszédainknak, barátainknak vagy rokonainknak, akkor nem érezhetjük velük egyenrangúnak magunkat? Vagy fordítva: csak akkor legyünk elégedettek magunkkal, ha a legújabb csúcsmodell és házimozirendszer terpeszkedik a lakásunkban? Akár tehát hitelbe is? Sírva vigadva? És persze a gyereknek is legyen. „Az tök ciki, ha nincs tévéd, és csak azt az uncsi adást lehet nézni, amit az ősök akarnak. Képzeld el, hogy meghívnám a barátaimat, és nem tévézhetnénk külön! El is sülylyednék!” – csacsog Vivi, tizenöt éves, masszív sorozatfüggő.
„A műsorok persze hogy izgatnak, de nem veszek tévé-előfizetést azért, hogy megvegyek vele egy csomó reklámot is” – érvel Gabi, akinél két készülék is van. Szinte egész nap megy az egyik a nappaliban, mesefilmeket játszik le rajta a két kisebb gyereknek. „Így legalább egy darabig elvannak, és tudom tenni a dolgom” – mondja. Igen, az elektromos bébicsősz sokkal olcsóbb, mint az igazi. És főleg sokkal egyszerűbb megoldás, mint mesélni, beszélni a gyerekeknek, felolvasni nekik, játszani velük. De olyan felgyorsult világban élünk, hogy muszáj spórolni az energiákkal.
Tudja ezt a reklámszakma is, amely hülyíti is rendesen az erre egyre fogékonyabb népet. A mosószerrel, ami pikk-pakk mindent kitisztít, legyen bármilyen retkes is az adott dolog, a hitellel, amelyet előzetes vizsgálódás nélkül, iszonyúan kedvező kamatra, és csak nekünk, csak ma stb. És mi elhisszük, mert el akarjuk hinni, hogy képesek vagyunk a lehető legjobbat nyújtani családunknak és önmagunknak. És ha egyszer a tévében azt mondták, az a legjobb, akkor az úgy is van. Akad-e, aki képes ennek ellenállni? Hiszen azokat az adásokat is tömegek nézik, ahol maga a műsor a reklám!
De muszáj nézni, akár reklám, akár film, jó másnapi beszédtéma. Nem kell kínos kérdésekkel bajlódni, hanem át lehet csámcsogni még egyszer az előző napi sorozatok fordulatait, meghoszszabbítva ezzel az élvezetet, közösséget teremtve mintegy. Van ennél boldogabb állapot?
Lehet válogatva, önkorlátozva is tévézni, művelődésre, tájékozódásra használva a készülék előtt töltött időt, hiszen az ilyesfajta műsorfogyasztás hasznos lehet gyereknek, felnőttnek is, hogy némi jót is mondjunk a dobozról. Csak azzal a fránya mértékkel ne volna baj. Meg a távkapcsolóval, amelyen folyton matatni kell. Kihajítsuk?
„Véletlen, hogy nincs tévém. Amikor elváltam, a páromnál maradt. Bár nem voltam rákattanva, eleinte kicsit hiányzott. Mára megszoktam – meséli Kinga. – Színesebbek azóta az estéim és a hétvégéim, több mindenre jut időm: olvasásra, zenére, sportra, a barátaimra. És ez jobb, mint bármilyen adás” – teszi hozzá.
Bár egyelőre kakukktojásnak számítanak, vannak baráti társaságok, ahol divat nem tévézni. Helyette összejönnek esténként, táncolnak, beszélgetnek, kirándulnak, sportolnak. És még az sem biztos, hogy nincs ilyenkor a lakásban egy tévé. Csak ők egyszerűen tudnak és akarnak nemet mondani rá. „Amióta rászántuk magunkat, hogy másképp töltjük az időnket, sokkal közelebb kerültünk egymáshoz a férjemmel, sokkal többet tudok a gyerekeimről. Most lettünk család igazán. Nem volt könnyű, de megérte” – mosolyog Kata.
Lehet, hogy a tévék dobozára is hasonló intelmeket kéne írni, mint a cigarettákéra? Talán igen. Bár azoknak sincs igazán visszatartó erejük.
