„A tudás helyett vasba és betonba fektettük a pénzt”

Formannak szerzőtársával együtt írt és idén megjelenő könyve a Nemzeti regionális politikák Közép-Európában címmel jelenik meg. Munkája során tavaly bejárta az országot: Edelénytől Tótvázsonyig, Porcsalmástól Komlóig. Míg az utóbbi években Győrben, Kolozsváron, Csíkszeredán, Révkomáromban, Sopronban, Székesfehérváron, Szatmárnémetiben és Veszprémben volt óraadó.

Nemrég egy tévés interjúban Tamás Gáspár Miklós azt mondta: már 2006-ban az Élet és Irodalomban megírta, ha a szocialista kormány folytatja a baloldali elemeket nélkülöző, neoliberális, szegényellenes politikáját, akkor erősödni fog a szélsőjobb, erősödni fognak a fasiszták. Közgazdászként miként vélekedik arról, hogy a Jobbik hét kelet-magyarországi megyében és Zalában listán a második legerősebb párt lett, megelőzve a MSZP?

Igaza lett TGM-nek! Az MSZP nem foglalkozott érdemben a szegénységgel és kezelésének leghatékonyabb módjával, a munkahelyteremtéssel. Ha a Jobbikot radikálisnak tekintjük, akkor a kilencvenes évek osztrák vagy olasz példáit látjuk. Ott a szélsőjobboldalinak tartott pártok a megcsontosodott, hagyományos pártstruktúrák elutasítóiként kerültek hatalomra. Olaszországban több, mint negyven évig, a parlamentáris demokrácia keretei között, ugyanaz a pártkoalíció volt hatalmon. Változhatott ugyan a miniszterelnök személye, de sokszor ugyanazokból a politikusból álltak a különböző kormányok, legfeljebb más leosztásban.

És ha a Jobbikot fasisztának vagy neonácinak tartjuk?

Akkor adódik a párhuzam a weimari Németországgal, ahol a szélsőjobb hatalomra jutását a húszas évek hiperinflációjának is köszönhette. Ez eltüntette a pénzbeli megtakarításokat, megsemmisítette a bérek és a nyugdíjak reálértékét, ezzel felszámolta a német középosztályt. Ezt a helyzetet tovább rontotta a világgazdasági válság 1929 és 1933 között. Mindez kellett a nácik hatalomra jutásához. A volt NDK területén ma ismét megerősödő szélsőjobboldali mozgalmak abból az elégedetlenségből táplálkoznak, hogy a német valutauniót követő gazdasági sokk miatt 5,5 millió munkahely szűnt meg. Azóta sem sikerült csak töredékét pótolni. De ott van egy fontos leeresztő szelep. A fiatalok elmehetnek a nyugati tartományokba, ahol nagy valószínűséggel találnak munkát.

Nálunk pedig megszűnt rengeteg munkahely...

A rendszerváltást követően közel kétmillió, amit azóta sem sikerült újjáteremteni. Nemcsak a nehézipar szűnt meg, hanem a könnyűipar, a hagyományos magyar gépipar nagy része is. Sőt, már a hazai élelmiszeripar felszámolódásának vagyunk tanúi. A mezőgazdasági termelők pedig a hazai állatállomány drasztikus csökkenése, az import magas aránya miatt állandóan értékesítési nehézségekkel küzdenek. Ma szinte nincs olyan része a mezőgazdaságnak, amely nyereséges lenne, holott ebben lennének a legnagyobb komparatív előnyeink. De visszatérve a kérdésre: a Jobbik fiatal, nem kis mértékben egyetemista szavazói egyelőre, még csak a radikális olasz vagy az osztrák példának felelnek meg. A kilátástalan helyzetben lévő munkanélküliek életkilátásait viszont már a német példát mutatják.

Egy választási eredmény, amely – más fejlemények mellett – egy szélsőséges párt előretöréséről is szól, szolgálhat-e közgazdasági magyarázattal?

A tartós és magas munkanélküliség nálunk gyakorta nem a hivatalos munkanélküliségi rátában, hanem az alacsony foglalkoztatásban érhető tetten. Van olyan település Magyarországon, ahol az önkormányzat az egyedüli munkaadó és az aktivitási ráta nem haladja meg az 5 százalékot! Aki már beletörődött ebbe a helyzetbe, az el sem ment szavazni. Borzasztóbb azoknak a helyzete, akik még nem adták fel, akik szeretnének a mélyszegénységből kitörni, de esélyük sincs munkát találni. Akik lakóhelyük, térségük elszegényedése miatt nap mint nap szembesülnek a lét-, és az anyagi biztonság hiányával, miközben látják az erről tudomást nem vevő nagypolitika sikerpropagandáját. Ők a radikális változásokat ígérő pártra voksoltak.

Fejlettség szempontjából a rendszerváltáskor jelentős különbségek voltak az országon belül. Nem mindegy, hogy valaki Fehérgyarmat vagy Pusztaottlaka szélső utcájába, vagy Győr belvárosába, netán a főváros valamelyik elit negyedébe születik bele. Mennyiben és miért nőttek az elmúlt húsz évben a területi különbségek Magyarországon?

A hasonló méretű és lakosságú európai országok – Ausztria, Csehország, Görögország, Portugália – viszonylatában Magyarországon a legnagyobbak a területi különbségek! Ez igaz akkor is, ha mindezt települési, kistérségi, megyei és regionális bontásban vizsgáljuk. Először a vidéki részlegipar szűnt meg, azután a kohászat és a bányászat. A csődtörvény bevezetése leradírozta a nagy körbetartozásokkal rendelkező hazai vállalatokat is. A bankkonszolidáció későbbi költségeit ismerve, lehet, hogy a csődtörvény bevezetése előtt a hazai vállalatokat kellett volna konszolidálni. Szabó Iván vagy Kádár Béla szavaira sokkal jobban kellett volna figyelni. Azután jött a mezőgazdaság mélyrepülése és az élelmiszeripar máig tartó leépülése. Ez volt az egyik oldalon.

A másik oldalon van az üzleti szolgáltató szektorok gyors és dinamikus fejlődése, főként Budapesten és agglomerációjában. Az Európai Unió más országaiban is megfigyelhető: a fővárosi régiók fejlődése lényegesen gyorsabb, mint a többié. Csak ott a többi régió stagnál vagy csak önmagához képest fejlődik, de Közép- és Nyugat-Dunántúl kivételével nálunk a többi leszakad.

„Nem mentem el a területfejlesztési törvény megalkotásának tízéves évfordulós ünnepségére, mert abban az országban, ahol a színvonalasan meghozott törvény ellenére, a létre nem hozott intézmények és a tervezési párbeszéd képességének hiánya miatt tovább nőnek a területi különbségek, szerintem nincs mit ünnepelni” – nyilatkozta 2007-ben az Élet és Irodalomban Csatári Bálint, az MTA Regionális Kutatások Központja Alföldi Tudományos Intézetének igazgatója. A közbeszédben alig kerül elő a területfejlesztési törvény és annak értékelése. Miért?

Egyetértek Csatári Bálinttal. Nemes Nagy József, az ELTE professzora egykoron azt írta, hogy a területfejlesztési törvény akkor is betöltené a hivatását, a tér szempontjainak megjelenítését a magyar politikában, ha csak címe, sorszáma és aláírója lenne. Tudjuk, ma már ez is kevés. A régiók a területfejlesztési törvényen kívül nem részei a magyar közjognak és államháztartásnak. Nincsenek alanyi jogú saját forrásaik, vagyonuk. Kizárólag helyi szereplőkből választott képviselőik és testületeik, intézményeik nincsenek. Közben a regionális fejlesztési tanácsok minisztériumi delegáltakkal vannak tele. A régiók ebben a helyzetben valóban csak statisztikai régiók és nem valódi identitással rendelkező, saját érdek megfogalmazására és érvényesítésére képes egységek. Az I. Nemzeti Fejlesztési Tervben (NFT) a régiók csak a saját helyzetük leírására kaptak lehetőséget. A másodikban ennél már több volt a feladatuk, de az operatív programjaik lebonyolítását már nem bízták rájuk. Ez kevés. Ha nem sikerül a támogatási források elosztása során érdekeiket hatékonyan képviselniük, esélyük sem lesz Budapest ellensúlyozására a beruházási források területi allokációjában. Az NFT készítésénél alkalmazott partnerségnek, mint alapelvnek sem azt kellett volna jelentenie, hogy mindenki véleményét csatolják a tervdokumentumokhoz. Hanem azt: a régiókkal tárgyalnak a tervekről.

Az 1996-ban elfogadott területfejlesztési törvény mennyiben váltotta be vagy sem a hozzá fűzött reményeket? A Csatári által fentebb dicsért területfejlesztési törvény valójában rossz, vagy annak a végrehajtása pocsék? Ha a végrehajtással van baj, azért kik lehetnek a felelősek? Ebben a kérdésben mennyire ütközik egymással a szakma és a politika?

A területfejlesztési törvény kerettörvénynek jó, de számos kérdésben nem döntött. Feje tetejére állította a szubszidiaritás elvét. Amiről a törvényhozónak kellett volna döntenie, azt a helyi szereplőkre hárította. Nem döntött a régiók lehatárolásáról, székhelyéről és finanszírozásáról – pedig ez a törvényhozó feladata lett volna. Amit viszont a helyi szereplőknek kellene megfogalmazni, azt, hogyan szeretnék a saját térségük fejlesztését megvalósítani, abba a kormányzat szól bele. A területfejlesztési törvény akkor töltené be a szerepét, ha az elfogadása után két-három évvel módosították, vagy újat alkottak volna. Így már döntés lenne az előbb jelzett kérdésekben, másrészt a régiók közjog részei lennének.

Van-e remény arra, hogy a politika területfejlesztési kérdésekben hagyja érvényesülni a szakmai szempontokat?

Liberális gazdaságpolitikai környezetben nehéz területet fejleszteni. Nem is megy. Ma már a területfejlesztés sikere azon múlik, hogy képesek vagyunk-e a neoliberális közgazdasági elméleteken túl, kimagasló hazai fogyasztói árérzékenység mellett más értékeket is magunkévá tenni. Képesek leszünk-e a hazai fogyasztókat rávenni arra, hogy a hazai termékeket preferálják, mert honfitársainknak akkor lesz munkája? Képesek leszünk-e a hazai vállalkozásokat együttműködésre ösztönözni a jobb alkupozícióban érdekében? Itt már a szűken vett területfejlesztés eszköztára nem elegendő. A gazdaságpolitika egészének kell felvállalnia, hogy a legfontosabb cél a munkahelyteremtés. Az eddigi, a minél alacsonyabb termelési költségekre és árakra építő, a kizárólag a költségvetésre koncentráló versenyképességi koncepció megbukott. Csak munkahelyteremtéssel növelhető a járulék- és adófizetők száma és csak ez teszi majd lehetővé a bérekre rakódó terhek csökkentését. Az eddigieknél lényegesen határozottabb struktúrapolitikára, új iparosításra lenne szükség. Egyrészt a munkahelyeknek exportképes vagy orientált ágazatokban kellene létrejönniük, amihez a szakképzés megerősítése szükséges. Az alkalmazottaikat a válságban is megtartó hazai kkv-kat kellene exportorientált növekedési pályára állítani. De ami talán a magyar ember, a magyar gazdaság szempontjából különösen fontos, az a hazai mezőgazdaság és a ráépülő élelmiszeripar újjáélesztése. Ehhez viszont a birtokstruktúrát, tulajdonviszonyokat, értékesítési csatornákat kell gyökeresen megváltoztatni, valamint az új információ-, az innováció- és a technológia-áramlások termelőkhöz jutását újraszabályozni.

Mindezek fényében mennyiben felelős a lassan 15 éves területfejlesztési törvény vagy annak rossz végrehajtása egy szélsőséges párt kelet-magyarországi és Zala megyei előretörésében?

Nem a törvény a felelős, hanem a felelősség fel nem ismerése és a rendkívül rossz, rövidlátó gyakorlat a probléma. A Nemzeti Fejlesztési Ügynökségen belül heves viták voltak a források felhasználásáról. Arról, hogy vasba, betonba, vagy az emberek tudásába fektessék a pénzt. Nagyon nagy volt a nyomás, hogy az előbbi győzzön. Most, a választások első fordulója után számos, a városát egyébként kicsinosító politikus döbbenhet rá, hogy rosszul döntött. Nem fesztiválok és díszburkolatú főterek kellettek volna, hanem munkahelyek.