A meglőtt kelta tigris
A nyaktörő száguldásnak nyaktörés lett a vége. Az egész Európában hosszú éveken át „bezzegelt”, évi átlagban 6,5 százalékkal gyarapodó Ír Köztársaság tragikus állapotba jutott. Gazdaságának teljesítménye életveszélyesen zsugorodik; a két éve még szufficites költségvetés mára majdnem kezelhetetlen; a munkanélküliség adatai riasztóak; a kormány egy hónapon belül minimum 1500 milliárd forintos nagyságrendben fogja „megvágni” a kiadásokat, illetve a magánszemélyek, családok bevételeit, a szociális juttatásokat is. ACZÉL ENDRE írása.
Amikor negyedszázaddal ezelőtt Írországban jártam, egy nyugat-európai mércével szegény országot láttam. Egyedül a ma már füstmentesített kocsmák hangulatát találtam páratlannak. Akkor még az a mondás járta, hogy ez a mélyen katolikus ország a brit alattvalóként élő északír testvérek támogatásával és az ír sziget egységére támasztott igényével voltaképp „a saját nyomorát akarja exportálni”.
Jött az ír tőke
Aztán két évtized leforgása alatt az írek nemhogy behozták, de megelőzték a briteket. (Már ami az egy főre jutó GDP-t illeti.) Észak-Írországban ez úgy csapódott le, hogy megjelent az ír tőke. Nem az ottani britek ruháztak be délen, hanem a lesajnált déliek északon.
A kilencvenes évek gazdasági csodáját alapvetően az Egyesült Államokból érkező működő tőke mozgatta. Az amerikai óriások – főként informatikaiak – hatalmas pénzeket ruháztak be Írországban, ahol szinte minden feltételt ideálisnak találtak. Először is nem kellett bajlódniuk a nyelvvel és a képzéssel. Fiatal, iskolázott, dinamikus és főként olcsó munkaerőt találtak. Az állam jelentős adományokkal és kedvezményekkel segítette a vállalatalapítást, a társasági nyereségadót pedig kirívóan alacsony szintre szorította le. Végül: az ír lobogó alatt „hajózó” amerikai vállalatok uniós jogosítványokhoz és lehetőségekhez jutottak.
A kétezres évek elején viszont az export vezérelte növekedés egészséges állapotából az ír gazdaság egy jellegzetesen angolszász csapdába, a tolakodó, idővel eszelős méretűre duzzasztott ingatlanfejlesztésbe esett.
A kereslet hatására duzzadni kezdtek a jövedelmek, belendült az infláció, és az ország lassan, de biztosan elveszítette egyik legfontosabb versenyelőnyét: az egységnyi termékre eső alacsony munkaerőköltséget.
A mából visszanézve mindenki okosabb, mint fél évtizede volt, de ír elemzők szívesen ismételgetik, hogy a „kelta tigris” már 2002-ben lesántult egyik lábára. Az ok: mivel a gazdaság versenyszektora a kilencvenes években nemcsak kibocsátásban, exportban, hanem bérekben is meglódult, az ír kormány teret adott annak a követelésnek, hogy a közszféra juttatásai érjék utol a reálszféráét.
Persze amíg „szaladt a szekér”, a kormány nyugodtan támaszkodhatott az ingatlanpiacról (meg a hozzá tapadó ágazatokból) szépen ömlő áfabevételekre, a tőkejövedelmek adójára meg a jövedéki adókra. Ám amint az „ingatlanlufi” kipukkadt, ezek a források lassan elapadtak. Az ország nyakán pedig ott maradtak az eladhatatlan házsorok meg a kifizetetlen hitelek. Írország volt az első Európában, amely még tavaly bankmentő akcióba volt kénytelen fogni: szavatolta (korlátozás nélkül) a betéteket, és jótállt bankjainak „veszélyeztetett” kinnlevőségeiért. Abban az esetben, ha például ezt az utóbbi ígérvényt az érintettek beváltják, a kormány nyakába zúdulhat egy magyar pénzben hatezermilliárd forintos tétel, az éves GDP tíz százaléka.
Közben az államháztartás hiányát egyre költségesebb fedezni. Az ír kormány ugyan még mindig olcsóbban jut hitelhez, mint a magyar, de majdnem kétszer annyiért, mint a német – ha egy tízéves lejáratú államkötvény hozamát tekintjük. Elvileg ennek nem volna szabad így lennie, hiszen mindkét ország tagja az uniónak, de mivel az Európai Központi Bank államkötvényt (egyelőre) nem vásárolhat, a pénzpiaci hitelezők a hitelminősítő intézetek adatai és tanácsai szerint kölcsönöznek.
Merkel zsebe
Október óta az ír kormány ezekben a napokban fogja negyedszer „rendbe tenni” a költségvetést, azaz pót-, avagy rendkívüli költségvetési csomagot terjeszt a parlament elé. Ami elég rémesnek tetszik azok után, hogy a közszférában foglalkoztatottak egy pótadó bevezetése folytán már február óta 7,5 százalékkal kevesebbet visznek haza havonta. Nyilvánvaló, hogy a jövedelemadó-kulcsokat és -kedvezményeket a kormány a további költségvetési bevételek, azaz a folyamatos nadrágszíjmeghúzás felé fogja terelni.
Más mód azonban, mint az egyéni jövedelmekhez nyúlni – s ezzel együtt az állami beruházásokat leállítani, a folyó kiadásokat visszafogni –, nem kínálkozik. A munkanélküliségi ráta már meghaladja a tíz százalékot, ilyenformán a bérek a reálszférában akkor is esnek, ha a kormány nem takarékoskodik a béreken és a juttatásokon. Ezt kényszeríti ki az elveszített versenyképesség visszaszerzésének igénye is – ám itt álljunk meg egy pillanatra.
Íme, az „euróövezetiség” egyik átka a sokféle jótétemény mellett. Mivel az íreknek eurójuk van, azt saját hatáskörben le nem értékelhetik, azaz hagyományos monetáris eszközökkel nem serkenthetik gazdaságuk versenyképességét. Óhatatlan, hogy a fiskális politika lépjen, ezúttal bércsökkentéssel.
Ami a dolog jótéteményi oldalát illeti: egy bajba jutott euróövezeti ország mindig előnyt élvez egy övezeten kívülihez képest. Jellemző módon akkor, amikor Angela Merkel gyakorlatilag lesöpörte az EU-csúcs asztaláról a Gyurcsány Ferenc által Közép- és Kelet-Európa javára kezdeményezett, összegre elég szerény kollektív mentőcsomagot, ugyanő nyomban megígérte: belenyúl a zsebébe, ha egy euróövezeti ország bajba jut. Akkor tudniillik már az övezet, illetve a közös valuta stabilitása a tét. Így tehát Görögország, Írország, Spanyolország mindenképp derűsebb arccal tekinthet a jövőbe, mint például mi, magyarok.
