A hóhér naplója

A hetvenes évek közepén Nyugaton megjelent az Alan Williams jegyezte The Beria Papers (A Berija-iratok), ám ezt az állítólagos naplót, amely leginkább az NKVD rettegett főnökének nőügyeire koncentrált, aligha fogadta el bárki is hitelesnek. A mostani publikáció viszont valódinak látszik. Története röviden annyi, hogy közreadóját, Szergej Kremljov történészt felkereste egy csekista veterán, és átadta neki közlésre a napló fotokópiáját, amelyet nem részletezett körülmények között készített az eredetiről egy titkos archívumban.

A kitüntető bizalomra Kremljov a „Berija: a XX. század legjobb menedzsere” címmel néhány esztendeje megjelent opuszával szolgált rá.

(A „Kreml titkait” sztálinista szellemben tisztára mosni próbáló irodalom egyébként többtucatnyi más darabbal is jelen van az orosz könyvpiacon. Néhány éve látott napvilágot például Szergo Berija memoárjellegű szerecsenmosdatása „Apám, Lavrentyij Berija” címmel.)

Koba, a lángész

A grúz születésű Lavrentyij Pavlovics Berija a húszas évek elejétől kezdve hol állambiztonsági, hol pártvonalon töltött be különféle tisztségeket szűkebb pátriájában. 1938-ban Sztálin a Szovjetunió belügyi népbiztosságának vezetését bízta rá. Ettől fogva közvetlenül vagy közvetve irányította a változó elnevezésű állambiztonsági szerveket, a második világháború alatt és főként utána felügyelte a hadiipar meghatározó ágazatait, miniszterelnök-helyettesi tisztséget töltött be, tagja volt a párt politikai bizottságának, mi több, végül az annál is szűkebb szovjet vezetésnek, így csaknem naponta érintkezett Sztálinnal. Az NKVD élén azt a mindenki szemében kompromittálódott Nyikolaj Jezsovot váltotta, aki 1937–38-ban, a „nagy tisztogatás” során, alig két esztendő alatt Sztálin kezdeményezésére, Molotov, Kaganovics, Vorosilov hozzájárulásával több embert végeztetett ki és küldött kényszermunkatáborokba, mint Berija a következő másfél évtized alatt összesen. 1953-ban, Sztálin halála után a régi és a nem olyan régi vezetők – Molotov, Kaganovics, Vorosilov, Hruscsov, Malenkov – félve egyrészt attól, hogy félreállítja, netán kivégezteti őket, másrészt attól, hogy leleplezi bűnrészességüket a korábbi törvénytelenségekben – perbe fogták, és éppen az utóbbiakban (nem utolsósorban egész népek deportálásában) játszott szerepe miatt halálra ítéltették. Noha az ellene felhozott vádak töredéke is elegendő lett volna a halálbüntetéshez, azokat a sztálini idők szellemében még azzal is megfejelték, hogy vissza akarta állítani a Szovjetunióban a kapitalizmust, és angol kém volt. 1953 decemberében kivégezték.

Naplójából, amelyet 1938-tól vezetett, egy gyors felfogású, vezetőtársai többségénél alighanem intelligensebb, a cél érdekében mindenre képes, fanatikus, de olykor a pragmatizmusra is hajlamos, cinikus („nem azokat ültettük le, akiket kellett volna”), könyörtelen férfi alakja rajzolódik ki. Viszonylag elfogadhatóan fogalmaz (jóllehet az orosz, amelyen a naplót írja, nem az anyanyelve), goromba helyesírási hibákat nem ejt. Nyelvezete trágár, jóformán minden második mondatában előfordul egy-egy nyomdafestéket nem tűrő szó. Vezetőtársait és beosztottjait általában keresztnevükön emlegeti (Sztálin nála többnyire „Koba” – ez volt valaha a vezér neve az illegalitásban), emiatt a közreadó jóvoltából egyes oldalakon több az illető személyeket magyarázó apró betűs lábjegyzet, mint maga a szöveg. Kremljov azonban nemcsak ebben jeleskedik, hanem az egyes naplójegyzetekhez fűzött hosszadalmas kommentárjaiban is, amelyek a három kötetnek a nagyobbik felét(!) teszik ki.

Berija Sztálin fenntartás nélküli híve és csodálója. „Én mindig Kobát követtem, és a jövőben is követem. Mi a Politbüróban mindnyájan értelmes gyerekek vagyunk, de Koba lángész. Hány ember bukott meg azzal, hogy azt hitték, ők a legokosabbak, Koba pedig hülye, aki nem jól vezet bennünket! Innen eredtek az ellenzékek, csoportok, összeesküvések és mindaz a katyvasz, ami Tuhacsevszkij, Zinovjev, Rikov, Buharin, az egész rohadt társaság agyát elborította. Gyenge legények ők valamennyien hozzá képest, Kobának pedig mindig igaza van. Ha mégis téved, maga javítja ki.” A napló írója csak egyszer-egyszer nem ért egyet Sztálinnal (például a németkérdésben: Berija Németország egyesítésének és demilitarizálásának híve, tudja, hogy az NDK nem versenyezhet az NSZK-val), de ilyenkor fáradtságával, hajlott korával mentegeti a vezért; megemlít egy esetet is, amikor Koba túl sokat ivott.

Mi lakik bennük?

Drámai viszont Sztálin magatartásának leírása a német villámháború első heteiben (1941. július 9-i bejegyzés): „Az első napokban csak Koba, csak az ő akaratereje tartotta bennünk a lelket. Körülöttünk minden összeomlóban van, Timosenkónak (védelmi népbiztos – K. I .) fingja sincs a helyzetről, Georgijnak (Zsukov vezérkari főnök – K. I.) szintén nincs, mindenki idegroncs, Koba viszont maradt, amilyen volt. Acél! Minszk (eleste – K. I.) után azonban mintha megpattant volna benne valami. Azt mondta: elszartuk... Lemondóan legyintett és otthagyott bennünket. Azt mondta: elmegyek aludni. Ti meg csináljátok nélkülem.”

A napló írója hosszú ideig nem bírálja vezetőtársait, legfeljebb Hruscsovról ír néha kissé lekezelően.

A háború után ez változik. Alekszej Kuznyecovról, a központi bizottság titkáráról (akit később a „leningrádi ügy” néven hírhedtté vált koncepciós perben – valószínűleg Berija tevékeny hozzájárulásával – kivégeztek) például ezt jegyzi fel naplójában: „Karrierista és szarházi.” De nincs nagy véleménnyel a legfelsőbb vezetésbe fiatal káderként bekerült és ugyancsak vetélytársnak vélt Mihail Szuszlovról sem: „Emlékszem rá a háború idejéből, szürke figura. Litvániában pedig eleve balfasznak mutatkozott, a nyelvet nem tanulta, faszt sem tudott, irodaszagú alak. Tart az emberektől, megjátssza, hogy a párt hű fia, de ki tudja, hogy valójában mi lakik benne.”

Akiket Berija különösen gyűlöl, azok a zsidók és a lengyelek. Az utóbbiakra többször is visszatér. „Vannak pimasz emberek, de a lengyeleknél pimaszabbakat még senki sem látott.

A háború után mindenképpen seggnyalók lesznek. Lehet, hogy a miénket fogják nyalni, lehet, hogy a nyugatiakét, de a lényeg: önálló szerepet nem fognak játszani. Közben meg úgy tesznek, mintha egész Európa tőlük függne.” Egy másik helyen: „Azt mondják, hogy Oroszországnak és Lengyelországnak kölcsönösen el kell ismerniük egymást olyan nagyhatalmakként, amelyeknek saját befolyási övezetük van. Disznók! Az országukat harc nélkül feladták, Churchill nélkül fingani sem képesek, közben meg nagyhatalmi szerepre törekednek.” A lengyelekről – Katyñ kapcsán – amúgy is sok szó esik a naplóban. A tömegmészárlást végrehajtó NKVD főnöke itt még magának is hazudik: „A katyñi lengyel ügyet nekünk tulajdonítják. A németek nyírták ki őket, és jól tették. Könnyebb dolgunk lesz majd, amikor benyomulunk Len-gyelországba. Kevesebb lesz a trágya.”

Noha Trockij mexikói levadászását közvetlenül nem Berija irányította, így is meglepő a következő, a szokottnál is cinikusabb naplóbejegyzés (1940. augusztus 16.): „Koba behívatott engem meg Vjacseszlavot (Molotov – K. I.), és mutatja a Pravda cikkét Trockijról. Az így kezdődik: »A távíró Trockij haláláról szóló hírt hozott.« Azzal rám néz. Mondom: »Így igaz. A hírek szerint egy közeli híve követte el a merényletet. Nem emlékszem a nevére, nehéz kimondani.« Sztálin erre azt mondja: »Hát, jól van. A Júdás júdáshalállal halt meg.«”

A napló harmadik kötete (1945–1953) szinte kizárólag a szovjet atom- és hidrogénbomba tervezéséről és elkészítéséről, itt-ott rakéták és katonai repülőgépek gyártásáról, valamint a hét korabeli moszkvai felhőkarcoló (az egyetem, az Ukrajna Szálló stb.) építéséről szól, amelyet ugyancsak Berija felügyelt.

Berija és a nők

Külpolitikáról általában nagyon kevés, a szocialista országok közül is inkább csak Kínáról és Jugoszláviáról esik szó a naplóban. Magyarországot Berija csupán egy 1940-es bejegyzésben említi: „Szokolov (a határőrség főnöke – K. I.) jelentette, hogy május 28-a óta megfigyelhető a magyar csapatok felvonulása a határhoz: napi kb. 8000 fő, tüzérséggel és harckocsikkal. Jelentettem Kobának, aki azt mondta: »Figyeljetek oda, de egyelőre nem ez a legfontosabb. A magyarok nem másznak bele.«”

Az elmúlt fél évszázadban számos olyan anyag látott napvilágot – ezek egyébként az ügyében kiadott vádiratban úgy szerepeltek, mint az erkölcsi züllés példái –, amelyek szerint Berija beteges nőfaló volt.

A moszkvai utcákon, lesötétített üvegű gépkocsijából szemelte ki a neki tetsző lányokat, asszonyokat, akiket azután a magáévá tett, nemegyszer erőszakkal, elkábítva őket. A naplóban erre utalás sincsen. Több ízben hangoztatja felesége, Nino iránti nagyrabecsülését, és csak egyetlen helyen, egy 1943-as bejegyzésben utal egy másik asszonyra: „Igen, elszoktunk a nőktől, nincs rájuk időnk. A marsalloknak és a tábornokoknak egyszerűbb, ők magukkal viszik őket. Ezeket úgy hívják, hogy HTF, vagyis hadra kelt tábori feleségek. De bánom is én. Basszák halálra magukat, csak harcoljanak tisztességesen... Az én galambom természetesen aranyos, de hiányol engem. Még rá sem jut időm.”

A napló közreadója szerint ez a leány volt – azóta sem sikerült megbízhatóan azonosítani – Berija egyetlen, házasságon kívüli kapcsolata. Persze ezt is kétségekkel kell fogadnunk. Nehéz hinnünk annak a Kremljovnak, aki szerint Sztálint Hruscsovék megmérgezték, és aki szerint „Berijáé volt az egész világtörténelem egyik legtartalmasabb és legmegragadóbb életútja”. Sapienti sat.