A Fidesz lapáttal szórja az uniós pénzeket, főleg a haveroknak

Elképesztő mennyiségű pénzt fizetett ki az év végén a kormány az uniós fejlesztési pályázatokra: csupán decemberben 950 milliárd forintot. 2016-ban így összesen több mint 2000 milliárd forintnyi támogatás áramlott ki – a GDP mintegy 6 százaléka –, ebből 1600 milliárd már a 2014-20 közötti források terhére. A hatalmas hajrát az segítette, hogy az érintett kormányzati szerveknél dolgozók prémiuma a kifizetett pénzek mennyiségétől függött, ezért aztán mindent beleadtak. A pénzesőnél tehát most sem a minél nagyobb hasznosulás és fejlesztési hatás volt a fő szempont, hanem az, minél több pénz mehessen a kiválasztottak zsebébe.

A bőkezűség további szépséghibája, hogy a mostani uniós költségvetési periódus forrásaiból Brüsszel egyelőre még semmit sem utalt, azaz a kormány a magyar adófizetők pénzéből fizetett ki hatalmas előlegeket, ráadásul az EU bírálata ellenére 50, illetve a közösségi beruházásoknál 100 százalékos arányban. Ez annyit jelent, hogy lényegében minden kockázatot a magyar állam vállal, ha a projekteknél bármilyen szabálytalanság történik, és emiatt Brüsszel nem fizeti ki a megítélt összeget. Erre az előző periódusban jócskán volt példa, összességében több százmilliárdos nagyságrendben.

A pénzszórás az idén és jövőre is folytatódik, mert Orbánék határozott célja, hogy 2018 végéig szinte minden forrást lehívjanak. Ennek érdekében a pályázati kiírásokat is felpörgették: december végéig a 2020-ig rendelkezésünkre álló keretek teljes, nagyjából 9000 milliárd forintos összegének háromnegyedére már kiírták a tendereket, felére pedig már döntést is hoztak! Nyárig a maradék legnagyobb részéről is dönteni akarnak, az év végéig pedig az előlegeket is ki tudják fizetni. Az uniós gyakorlatot figyelembe véve 2019 elejéig az EU a szokásos visszatartást leszámítva mindent kifizethet.

Ez lényegében azt jelenti, hogy a hét évre szóló forrásokat a Fidesz-kormány szűk három évre szorítva hívja le, időarányosan a GDP nagyjából 8 százalékának megfelelő lökést adva a beruházásoknak, és azokon keresztül a gazdaságnak. Ha jól használnák fel ezt a horribilis pénzt és ténylegesen a hosszútávú fejlődést szolgáló projektekre költenék, akár magyar gazdasági csoda is lehetne belőle. Az eddigi tapasztalatok szerint azonban abszolút utolsók vagyunk az unióban a támogatások felhasználásának hatékonyságában, annak a növekedésre való hatásában.

Ennek oka az egész pályázati és támogatási rendszer központilag irányított, politikai szempontok szerinti korrumpálódása: nem az innovatív képesség, a hatékonyság számít, hanem a kormányközeli érdekeltségek helyzetbe hozása. Minden utólagos uniós vizsgálat szabálytalanságok sorát tárta fel az egész folyamatban a testre szabott kiírástól kezdve az előre lezsírozott döntéseken át az elképesztő túlárazásokig. Az így kifizetett támogatások kétharmada ráadásul nem gazdaságfejlesztésre ment el, hanem csak átmeneti hatású, sokszor értelmetlen beruházásokra.

A helyzet nem változott, legfeljebb a haszonélvezők egy része cserélődött ki. Látványos példája ennek, hogy míg 2010-14 között a Simicska-féle érdekeltségek részvételével pályázók összesen 700 milliárd forintnyi uniós pénzt nyertek el, addig az új kedvenc, Mészáros Lőrinc különböző konzorciumainak csupán tavaly 240 milliárd forint EU-forrást ítéltek meg a szemlátomást elfogulatlan döntéshozók. Tehetnek ők arról, hogy korábban Simicska, mostanság pedig Mészáros csapata adja a legjobb ajánlatokat?

Nem véletlenül mondják független szakértők, hogy az uniós támogatási rendszer tényleges működése nálunk valójában nem a fejlett országokhoz való felzárkózást, hanem egy szűk kör gazdagodását eredményezi, ezért kontraproduktív és torzítja a piaci viszonyokat, nem a fejlődést leginkább elősegítő, hanem inkább a hatalomhoz közel álló vállalkozásokat helyezi előtérbe. Ennek súlyos következményei vannak a magyar gazdaságban: a tényleges értékek és tehetség helyett a politikai helyezkedés számít a fő motivációnak, ami hátráltatja a fejlődést.

Az uniós támogatási források erőltetett lehívásának további problémája, hogy átmenetileg ugyan felgyorsítja a növekedést, utána viszont visszaesés jön. A 2020 utáni keretekből leghamarabb 2023-tól jöhet pénz, azaz ha 2019-ig mindent lehívunk, lesz 3-4 rendkívül szűkös esztendő, amikor csak saját erőforrásainkra támaszkodhatunk. A tapasztalatok alapján azokkal sajnos nem sokra megyünk: ha nincs EU-pénz, zuhannak a beruházások, alig van növekedés, az innovációs és termelékenységi rangsorban pedig nem csupán az unióban, de saját térségünkben is a sor végén kullogunk.

Javíthatnánk persze ezen, ha a brüsszeli forrásokat valóban a hosszútávú fejlődés igényeire koncentrálva hasznosítanák, nem pedig jórészt saját érdekköreik gazdagítására és klientúra-építésre használnák Orbánék. Erre a jelek szerint sajnos nincs esély, csak egy példa ehhez: azt ígérték, hogy a jelenlegi uniós keretösszegek 60 százalékát konkrét gazdaságfejlesztési projektekre fordítják, az eddigi pályázatoknál azonban ez az arány 40 százalék alatt van, és csupán a tenderösszegek negyedét nem hirdették még meg. A pénzelosztási gyakorlat lényege tehát nem változott.