Zenekari próba
Nagy meglepetés aligha várható, amikor március 12-én, az Anschluss 75. évfordulóján történelmi visszatekintéssel újul meg a Bécsi Filharmonikusok honlapja. Jó ideje ismert, hogyan szolgálta az Ausztria szimbólumának tekintett zenekar a nácikat, mekkora buzgalommal távolította el soraiból a zsidó muzsikusokat. Újdonság azonban, hogy a patinás együttes most maga bízott meg egy történészbizottságot e korszak feldolgozásával, vagyis a Filharmonikus Társaság végre szembenéz a múltjával. Nem saját jószántából persze, hiszen korábban is volt már példa arra, hogy vaskalaposságán külső nyomásra változtatott. SZÁSZI JÚLIA jelenti Bécsből.
A végső lökést egy botrány adta: a világ minden csücskében népszerű újévi koncert előtt kiderült, hogy Bécs egykori náci vezére, Baldur von Schirach gauleiter még 1966-ban is részesült a Filharmonikusok elismerésében. Miután húszévi börtönbüntetésének letöltése után kiszabadult, egy máig ismeretlen küldönc titokban elvitte hozzá a Bécsi Filharmonikusok kitüntető gyűrűjét. A kései tisztelgés egy gyilkos rendszer prominens figurája előtt akkor is több a soknál, ha köztudomású, hogy annak idején Schirach lehetővé tette a zenekar fellépéseit, amikor minden más kulturális rendezvény tiltott volt.
A leleplező hír alkalmat adott a többi, már ismert, de a zenekar erényei miatt háttérbe szorult tény felemlegetésére. A Bécsi Filharmonikusok inkább elismerő kritikákkal szeret a címlapokra kerülni, és zavarja, ha – mint most – a tengerentúli sajtó nem a legkedvezőbb oldaláról mutatja be. Ezért Clemens Hellsberg elsőhegedűs, a Filharmonikusok elnöke nem is közölte, hogy megbízták a téma és a korszak legjobb ismerőjét, Oliver Rathkolb történészt az akkor történtek felkutatásával, az eredmény pedig rövidesen olvasható lesz. Hellsberg egyúttal visszafogottan védekezett is: ő maga már 1988-ban – vagyis három évvel Vrantizky kancellár legendás, az áldozatelméletet megtagadó beszéde előtt – írt az elhurcolt, meggyilkolt zenekari tagokról. Később, 1992-ben A királyok demokráciája című, a Filharmonikusok százötven évét feldolgozó könyvében egész fejezetet szentelt e témának, s ma úgy mondja: ez volt a folyamat kezdete. A folytatás pedig: a független történészbizottság felkérése.
Hellsberg egyébként személyesen próbálta Schirach Berlinben élő fiától megtudni az 1966-os küldönc nevét, Richard Schirach azonban elzárkózott. A dolognak nincs nyoma a zenekar archívumában sem, ám annyi bizonyos, hogy az eredeti gyűrűt Baldur von Schirach 1942-ben, a zenekar fennállásának centenáriumi ünnepségén kapta meg – más náci nagyságokkal, így a százezer zsidó deportálásáért felelős és 1946-ban kivégzett Arthur Seyß-Inquart hollandiai gauleiterrel együtt. Az 1966-ban átnyújtott gyűrű ennek hiteles másolata volt. Hellsberg most azt is jelezte, hogy a zenekar hivatalosan visszavon minden, náci vezetőnek adott kitüntetést.
Áldozat? Tettes?
Sokan túl rövidnek tartják a kutatásra szánt időt. Rathkolb azonban évtizedek óta foglalkozik a témával, és számos hasonló feltáró bizottság tagjaként volt alkalma belenézni a dokumentumokba. A korabeli sajtót tanulmányozva is talált sok hírt a zenekarról. A kutatásokkal kapcsolatban éppen Hellsberggel támadt konfliktusa. 2008-ban történt, amikor az Áldozat, tettes, szemlélő címmel az bécsi operaház vészkorszakbeli történetéről készített kiállítást, illetve egyik tanítványát, Fritz Trümpit segítette a Filharmonikusok akkori szerepvállalásról és az üldözött muzsikusokról szóló disszertációjának elkészítésében. (Rathkolb a Bécsi Egyetem újkori történelem fakultását vezeti, Trümpi pedig a most felkért bizottság tagja.) Akkor szüksége lett volna a Filharmonikusok 1934 és ’45 között tartott közgyűléseinek jegyzőkönyveire, Hellsberg azonban másfél évig halogatta a dokumentumok kiadását. Arra hivatkozott, hogy magánegyesületként a zenekar nem volna köteles archívumot fenntartani, ha viszont rendelkezik ilyennel, akkor megszabhatja, kinek ad betekintést az iratokba. Ma viszont már siet hozzátenni: végül mégsem zárkóztak el, csak éppen saját munkatársat alkalmaztak, és ő kapott felhatalmazást a történelmi archívum kezelésére.
Az Ostmark ajándéka
Mire ez megtörtént, már ország-világ tudott a hangos nézeteltérésről, és lehetett sejteni, hogy van mit takargatni. Fritz Trümpi egyébként, miután doktorált, több tanulmányt tett közzé a Bécsi Filharmonikusokról – némelyiket közösen a bizottság harmadik tagjával, Bernadett Mayrhoferrel. Politizáló zenekarok című könyvében azt részletezi, hogyan szolgálta a klasszikus zene a nemzetiszocializmust. A Bécsi Filharmonikusok az Ostmark ajándéka volt a Nagy Német Birodalomnak – állapítja meg, egy másik munkájában pedig összehasonlítja a Bécsi és a Berlini Filharmonikusokat.
A tények önmagukért beszélnek. Az akkor 117 tagú Bécsi Filharmonikusok 47 százaléka volt ezekben az években NSDAP-tag – a berliniek közül „csak” húsz százaléknak a zsebében lapult náci párttagkönyv. Sőt, 25 filharmonikustag már 1933-ban, a náci párt ausztriai törvényesítése előtt belépett. Trümpi ismeretei szerint a zenekar zsidó és nem zsidó tagjai között már 1938 előtt éles határvonal húzódott bérezés tekintetében. S bár az Anschluss után magát a Filharmonikus Társaságot feloszlatták, a zenekart nem fenyegette veszély, amit a náci rendezvényeken való lelkes részvétel lehetőségével, illetve kitüntetésekkel háláltak meg. Tizenöt zenekari tag került koncentrációs táborba, heten ott lelték halálukat.
Ha ezek a részletek ismertek is, nem volt még soha olyan átfogó tanulmány, mint amely március 12-én kerül fel a honlapra. http://www.wienerphilharmoniker.at/. Mégis nehezen érthető ez a huzavona, a múlt feltárásának sok évtizedes halogatása, amikor az élet és a kultúra oly sok területén Ausztriában ez már régebben megkezdődött, s bár késlekedve, láthatóan fanyalogva, mégis sok példa van az áldozatok megkövetésére, kárpótlására. Ráadásul a Bécsi Filharmonikusok művészi értéke megkérdőjelezhetetlen, nincs olyan karmester a világon, aki ne tenne meg mindent, hogy vezényelhesse. Aki egyszer is hallotta őket muzsikálni (és nemcsak kicsit sikerhajhász újévi koncertjeiken), az újra és újra élvezné az előadásaikat.
Eközben nem titok, milyen konzervatív ez a 170 éves intézmény, hogyan ragaszkodik ma már szinte nevetséges szabályzatához, és hányszor keltett megrökönyödést a világban. Például a nők hátrányos megkülönböztetésével, amin csak a nemzetközi botrány elsimítása érdekében változtatott, nem is olyan régen. Bár egy-egy női zenész korábban is játszhatott náluk, a Filharmonikus Társaságba 1997-ig nem kerülhetett be hölgy, ezért a nők egyenjogúságáért küzdő mozgalmak szerveztek tüntetéseket szerte a világban.
Megtört a jég
Az első teljes jogú tag a magyar Lelkes Anna volt, aki előzőleg 26 évig hárfázott a háttérben anélkül, hogy a társaság felvette volna tagjai közé. Végül megtört a jég, de azért ezt a kegyet ma sem sok nő nyeri el. Na igen, az 1907-ben alakult egyesület alapító okirata „férfiklubról” szólt. És az sem titok, hogy az ázsiai zenészeket sem túlzottan szeretik. Ami persze nem akadálya annak, hogy Japán tombolva ünnepelje őket turnéikon, és az ázsiai turisták programjából sem maradhat ki egy-egy koncertjük a Musikvereinben.
Bármilyen szörnyű is ez a múltbéli történet, a világ majd lassan túlteszi magát rajta. Egy darabig még lesz szó a kutatás feltárta tényekről, aztán ez is elmúlik. Marad a tökéletesen interpretált muzsika.
