Závada: a zsidók a mi "idegen testünk"

Most jelent meg a Magvető Kiadónál negyedik regénye, az Idegen testünk. A Kossuth-díjas író azt mondja: történelmi regényt akart írni a 20. század közepének magyar múltjáról, amelyből kihagyhatatlan a holokauszt. De beszél az idegengyűlölet mai veszélyéről s a politika által kettéosztott értelmiség felelősségéről is.

Már előző regényének is – A fényképész utókora – a holokauszt és az antiszemitizmus volt a központi témája. A mű megjelenésekor nyilatkozta lapunknak: nem bánná, ha könyve botrányt kavarna. Sok olvasói visszajelzést kapott?

Igen, de pár kivétellel csak pozitívakat. Emiatt kissé csalódott is voltam, mert úgy hiszem, a könyvemet sokan kifogásolták volna, de nyilván éppen ők nem olvasták. Amin nem csodálkozom. Hiszen egy író még a rasszista hírportálok figyelmét is inkább csak azzal vívja ki, ha tiltakozó petíciót ír alá, vagy ha „idegen szellemisége” folytán „méltatlan” a magyarság képviseletére a frankfurti könyvvásáron. Még az olyan újságcikkek és tanulmányok sem képesek társadalmi párbeszédet elindítani, amelyek a legélesebben irányítják rá a figyelmet – például – a fajgyűlölő észjárásra. Mit várhatnánk akkor egy regénytől? De lehet, ilyenkor be kéne látnunk, nem dolgoztunk akkora tehetséggel, hogy az a mű képes legyen tolmácsolni Rilke fölszólítását: „Változtasd meg élted!”

A fényképész négy éve jelent meg. Azóta még inkább erősödött az antiszemitizmus nálunk. Olykor nem érzi mégis hiábavalónak a munkáját? Vagy netán épp ez sarkallta arra, hogy csak azért is írjon még a holokausztról?

Ha a népnevelői indíttatásom elsődleges vagy kizárólagos volna, akkor csalódott volnék, és makacsul újra próbálkoznék. De hát az én esetemben az ember mindenekelőtt regényt ír, és az nem úgy történik, hogy elhatározom: na, akkor írok egy könyvet az antiszemitizmusról. Valójában történelmi regényt akartam írni a huszadik század derekának magyar múltjáról – így a holokauszt kihagyhatatlan. Még akkor is, ha a történet fókuszát 1940-re állítottam, amikor – már túl a második zsidótörvényen – a második bécsi döntés nyomán az „ország-visszagyarapítás” van éppen soron.

Könyvének hőseit az egyik is, a másik is érinti.

Igyekeztem minden eseményt és gondolatmenetet létező forrásokra alapozni, csak a figurák kitaláltak. Azt hittem, elég szorgalmasan érdeklődöm a szóban forgó kérdések iránt – amelyeket egyébként a történészek már igen szépen föltártak és dokumentáltak –, s nemigen fogok én már csodálkozni. Mégis ért egy csomó meglepetés.

Említene néhányat?

Megdöbbentett – például – annak a röpiratnak a könyörtelen retorikája, amelyben bizonyos népi-nemzeti irányultságú kommunisták ’45 nyarán azt bizonygatják: igen erős antiszemitizmus van az országban, ám ennek maguk a zsidók az okai, mármint a túlélő, a megmaradt zsidók. A szöveget Ungváry Krisztián tette közzé, és kiderül: a hajdani szerzők szerint nem kéne a pártba zsidókat beengedni. Meglepett az is, milyen erős volt a magyar fajvédő szellemiségű németellenesség, amelyből aztán rasszista – így persze antiszemita – megalapozottságú, aktív antifasizmus is kialakulhatott. Vagyis hogy az antifasizmus milyen gyakran megfért az antiszemitizmussal, avagy a németellenesség a zsidóellenességgel. Amin mélységesen megütközik regényemben a derék Raposka professzor, a német kultúra tudósa és rajongója, aki képtelen megérteni, hogy a magyar fajvédelem, a szélsőjobb zsigeri ellenérzésekre legyen képes a német származásúakkal szemben. Vagyis hogy miért nem elégednek meg a zsidózással, miért sváboznak is.

A regény az 1940-es második bécsi döntéssel indul, amikor az elkobzott „trianoni területek” javát visszaadják Magyarországnak. A könyv vége a párizsi békeszerződés: ugyanezeket a területeket újra elveszítjük. Arra akart utalni: ha a magyar nagypolitika képes lett volna lemondani mohó, revizionista vágyairól, minden másként alakulhatott volna?

Nem tudom, akkor mi lett volna. Mindenesetre a bécsi döntések elfogadását az „ősbűnök” egyikének szokták tekinteni.

Történelmietlen lesz a kérdés, de nem logikátlan: ha nincs a bécsi döntés, esetleg megúsztuk volna a német szövetséget? Netán független államként vészeljük át a háborút, és később nem leszünk a szovjetek csatlósa?

Ez így talán nem eléggé valószínű, noha nekem is eszembe jutottak hasonlók konyhafilozofálás közben. De a bécsi döntéssel járó országgyarapítást hihetetlen eufóriával s nagyon kevés kétséggel vette tudomásul a magyar társadalom. Meglepő módon leginkább a döntést aláíró Teleki Pál miniszterelnöknek voltak súlyos kétségei, aki – Ablonczy Balázs monográfiája szerint – úgy vélte: jobb lett volna, ha Észak-Erdélyt nem német–olasz nyomásra, hanem harccal, véráldozattal szerezzük vissza. Telekit ez a dolog annyira megviselte, hogy visszajövet a vonaton ideg-összeroppanást kapott. De hogy például a korábban keresztülvitt saját zsidótörvénye hasonló idegi panaszokat vagy lelki válságot okozott volna neki – arról nem tudni. Ennek dacára sokaknak máig ő a politikai becsületesség mintaképe, akinek az öngyilkossága komoly morális tett.

A regény két család történetét beszéli el. Flammék német–osztrák származású faiparosok. A másik família, Weinerék kikeresztelkedett tehetős félzsidók. A két családot bonyolult szerelmi, baráti szálak fűzik össze. S bármennyire különböző életutakat járnak is be, sorsuk egy dologban közös: „idegen testek” a magyarságban.

Igen, ők a mi „idegen testünk”. Tágabb értelemben a zsidóság mint a magyar társadalom testének lecsonkolt és elpusztított része, illetve az elidegenített és ’46-ban nagy részben kitelepített hazai német nemzetiség. Személyes síkon az intimitás, a szerelem ellehetetlenülését is jelezheti a cím. De az elveszített, visszacsatolt, majd újra levágott országterületrészek is fölfoghatók a mi „idegen testünkként”. Mi pedig az övékként. Viszont a korabeli társadalom struktúrájából mindkét család tagjai kilógnak valahogy.

Mégis befolyásosak. Akad köztük alezredes, neves újságíró, elismert író. Társasági életet élnek, locsognak-fecsegnek, ám egyikük sem veszi észre a fasizálódás veszélyét.

Amely részben saját magukból kezd majd kinőni, de ők maguk lesznek azok is, avagy – narrátoraim szóhasználatával – mi magunk leszünk azok is, akik vaknak bizonyulunk. Ha felelősségről vagy bűnről van szó, engem a határhelyzetek érdekeltek – az egyértelműen sötét, gonosz figurákkal íróilag nincs mit kezdeni. Az viszont aktuálisan is fontos, mit tegyünk kiélezett helyzetben, észrevesszük-e egyáltalán a veszélyt, vagy közönyösen elmegyünk mellette. Összetalálkozunk látszólag normálisan gondolkodó emberekkel, megkedveljük őket, majd egy ponton kiderül, hogy elképesztő nézeteik vannak. Mi pedig restek vagyunk megszólalni, vagy inkább oda sem figyelünk. Regényem egyik főszereplője, Weiner Janka fényképész – származására nézve félzsidó – hiába okos, felvilágosult aszszony, nem látja meg az életveszélyt abban, amikor társaságának egyik tagja nyilas nézeteket hangoztat. Inkább nem veszik az illetőt komolyan.

Könyve mintha szakítana az úri keresztény középosztállyal kapcsolatos klisékkel. Az egyik Flamm fiú a nyilasmozgalomban köt ki, de amikor megtudja, hogy zsidó barátnőjét lecsukták, megmenti az asszonyt. Viszont a fiút a kommunistává lett barátai nem mentik meg a háború után. Talán az egyik legösszetettebb figura az idősebb Flamm fiú, Imre. Alezredes, majd antifasiszta ellenálló, zsidómentő akciókban vesz részt. Aztán ’45 után mint a Magyar Közösség „titkos összeesküvőjét”, vaskos fajelmélet hirdetőjét tartóztatják le. A társaság tagjait lecsukják és elítélik a köztársaság elleni fegyveres szervezkedés miatt.

A Magyar Testvéri Közösség faji alapon álló, úgynevezett magyar érdekekért szervezkedő titkos társaság volt. Ezekre az ásatag és kártékony eszméket valló figurákra a hatalom kommunista nyomásra csapott le 1946 végén. Törvénytelen perekben ítélték Donáth Györgyöt halálra, több mint kétszáz főt pedig hosszabb-rövidebb szabadságvesztésre. Szent-Iványi Domokost, a volt diplomatát – részben róla mintáztam Imre nevű figurámat – szintén ebben a perben ítélték tíz évre. Noha több nyelvet beszélő, kitűnő elme volt – a háborúban a Kiugrási Iroda és a függetlenségi mozgalom egyik vezetője, aki részt vett az üldözöttek mentésében –, ’46-ban mégis memorandumot írt a deportálásból hazatért szerencsétlenek ellen. A „zsidó veszélytől” óvta nemzetét, mondván: a „fiatal zsidók” a szovjettel, az „öreg zsidók” Amerikával játszanak össze, hogy átvehessék a hatalmat.

Aki a háborúban embermentő volt, hogyan lett ’45 után a fajelmélet híve?

Ez is olyan dokumentum, amely fölött nem tudtam napirendre térni. Hogy ezek szerint a rasszista észjárás, amely a társadalmi működést végső soron faji elven magyarázza, mélyebb gyökereket vert hagyományunkban, mint sokan hittük. Hogy ha kiélezett helyzetben olykor fölülkerekedik is a felebaráti szeretet és könyörület, a közvetlen vész elmúltával a régi, előítéletes helyükre igazodnak a dolgok. Történelmünkben talán ezért találunk olyan ellenállókat, akiknek közelebbről megvizsgált nézeteitől viszolyogva fordulnánk el. Vagyis voltak, akik rasszista elveik dacára kerültek az antifasiszta oldalra, szembefordultak a náci erőszakkal és népirtással, akár zsidókat is bújtattak, majd a háborút követően eredeti reflexeik és magyarázataik kezdtek működni. Miszerint a zsidók megint csak ügyeskednek, helyezkednek, kisajátítják a háborús mártírium jogát, nincsenek tekintettel mások veszteségére, sérelmére, elfoglalják a politikai posztokat és az erőszakszervezeteket.

És ez a hang nem periferikus, hanem általános volt akkor.

A magyar társadalom azóta sem tudott szembenézni azzal, milyen szerepe volt a holokausztban. A kommunista diktatúra elhallgattatott mindenkit, az antiszemitákat is. Így az új hatalom azok szemében, akik addig joggal félhettek az újra megindult zsidópogromoktól, méltatlan legitimitást is nyert, hiszen elfojtotta ezt a veszélyt, megnyugodhattak. A diktatúra tehát azáltal is el tudta fogadtatni magát, hogy csöndet parancsolt, míg a rasszizmus hosszú elnyomatásban, lefojtva várhatta, mikor juthat szabad levegőre.

A demokráciában viszont látható, hová vezet, ha megnyílik a „zsilip”.

A zsidó- és cigányellenesség együtt nő mindenféle intoleranciával. Nem tudok elképzelni olyan antiszemitizmust, amely ne lenne általában is idegengyűlölő. Ennek a veszélye ma nagy, és félek a további növekedésétől. Korábban nem voltam ennyire pesszimista, de most már az utcán is megjelentek a szélsőségesek. Amíg csak néhány szélsőjobbos újságocska létezett, lehetett azt mondani: ne vedd a kezedbe, ne kattints rá, és akkor nincs. De amióta randalírozók jönnek szembe, nem lehet szemet hunyni.

És mai felelősségünkkel hogyan számoljunk el? Vagy kenjünk mindent a politikusainkra?

Nagyon nagy a felelősségük – de az általuk kettéosztott értelmiségé is. Például nagyon csodálkozom, hogy az „új többség” egyetlen véleményformálója sem ütközik meg akkor, amikor vezetői a legkevésbé szalonképes alakkal ölelkeznek a születésnapon a tévében. Nyilván soha nem mondhatjuk, hogy én eleget tettem, írtam és aláírtam, tiltakoztam – mit csináljak még? Lehet, hogy manapság – amikor már vernek is az utcán – naponta újra meg kéne vizsgálnunk, mit tehetünk. A Hollán Ernő utcai antifasiszta tüntetés jó válasznak tűnt, ám hogy a jövőben mire lehet még szükség, nem tudom.