Volt egyszer egy rádió – Gyászkönyv Máriáról
Többről van persze szó, mint gyászkönyvről. Mária asszony ugyanis hatvankét éven át a professzor társa, felesége, életének nélkülözhetetlen része volt. Öt éve, 2011-ben ment el. Tibor azóta magányosan él. A Tiszakécskétől a Bródy Sándor utcáig című könyvben a szerző ezt a hatvankét felejthetetlen évet szerette volna feldolgozni, a történetnek racionális értelmezést adni.
Fotó: Kovalovszky Dániel
Ahogy az ember korosodik, mondják, a friss dolgok könnyebben felejtődnek. Egyre nehezebben találjuk a kapukulcsot, nem emlékszünk, hova tettük a cetlire vésett telefonszámot. A távolodó emlékek viszont élesednek. Mária alakja, ahogy távolodik, egyre tisztábban látszik. Mindketten a Fényes szelek korszakának nemzedéktársai voltak, a rendszer kegyéből Leningrádban (ahogy Tibor mondja, a mostani Szentpéterváron) tanultak, sorsuk is ott kapcsolódott össze. A politika a könyv mindkét hősét (mert ketten vannak) folyamatosan sújtotta-emelte. Magát a korszakot – a kezdésben fogant bűnt és a csalódást – a nagy kortárs, Jancsó Miklós a Fényes szelekben filmesítette meg. (A ’68-ban forgatott mű fiatal szereplői azóta elhagyták a hatvanat.) Hogy a háború utáni nemzedék nem volt sem cinikus, sem tehetségtelen, több komoly teljesítmény igazolja. És ehhez képest bántóan sok a kisiklott pálya. Tibor és Mária a kor gyermekei voltak. Huszár a könyvben arra keresi a választ, hova jutottak. Sikeres volt-e az élet? Bele lehetett-e sűríteni egyetlen sorsba többnemzedéknyi időt?
Mária a mély Alföldről, paraszti-iparos családból érkezett, számára valóban emelkedés – kulturális sokk – lehetett a Fényes szelek ajándéka, az egyetem, a kollégiumi élet, a nagyváros. A szerző egy percre sem engedi el fő témáját, a Kádár-kor kompromisszumokkal terhelt, egyensúlykereső, a modernitást gyötrődve követő világát. A rádió aranykora Magyarországon a hatvanas évek reformvilága volt. Ekkor, 1963–68 között kapott profilt, súlyt, műhelyrangot a korábban hatalmi szócsőként működő rádió.
A rádióban, ahol Mária asszony dolgozott, sokak szerint semmi sem történt volna, ha nem Hárs István (Aczél György helyi manifesztációja) biztosít hozzá védelmet és hátteret. Nem lehetett volna az ifjúsági osztály sztárja például Szabó Éva, a korszak nagyszerű magyartanára, akit ’56 után az ország összes középiskolájából kitiltott a fafejű hatalom, miközben befogadta az Iskolarádió, a Nyitnikék és a többi műsorfolyam. És még hány Szabó Éva volt, akik Hárs vezetése alatt mikrofont, stúdiót kaptak! Ma már látjuk, az internet előtti világban mégiscsak létezett egy rádió, amely – a politikai manipuláción túl – céljának tekintette a népművelést, a „magaskultúra” terjesztését is. Hárs ebben volt nagy. Felismerte és védte, egyúttal persze semlegesítette is az értékes embereket, a sebzetteket és a kiközösítetteket.
Sajtószabadságról persze szó sem lehetett. De Hárs nem lehetett volna Hárs, ha nem játssza el a „jó rendőr” szerepét. Ha nem determinálja BM-es múltja, a pártból való kizárása és visszavétele. A Belügyminisztériumban azokat a karhatalmi szerveket felügyelte, amelyeket ’53 után szerveztek vissza a tárcába. Ezt sokan utólag felróják neki. Hárs megvédte (és ellenőrizte) a megtért bárányokat, a rendszer kereteit feszegető alkati lázadókat, a túlmozgásos alakokat. Sok minden fölött szemet hunyt, ami fölött még lehetett, s közben, ha megtehette, racionálisan cselekedett. Tudta: ha nincs a pedagógiai műsorok menüjén angolóra, leadja a Szabad Európa. Ha nem kap nemes irodalmi műsort, nem lát élő magyar írót a tanyasi kisiskola diákja, akkor kimarad az életéből a legnagyobb kulturális élmény, a nyelv élvezete. Amilyenné a rádió alakult, a maga korában civilizációs érték, „lopakodó”, demokratikus törekvés volt.
Persze volt ebben politikai számítás bőven. Nyers Rezső és Fehér Lajos nehezebben boldogult volna Hárs hallgatag támogatása nélkül. Ahogy Hárs sem lett volna ugyanaz a Hárs a reformisták munkássága nélkül.
Csakhogy az állandó húzd meg, ereszd meg játszma, a lépések és visszalépések kádári világa a személyiséget falja fel. Huszár már ’56 után kiszállt a politikából. Az ötvenes évek fővárosi DISZ-titkárából a szociológiai képzés meghonosítója lesz. Direkt politikai megbízatást nem vállal többé.
– A tudomány árbócához láncoltam magam – idézi Németh Lászlót. – Tanár voltam, és örültem, ha taníthattam.
Felesége történetét szociográfiai keretbe ágyazva írta meg. Távol állt tőle, hogy love storyt, életrajzi keretbe ágyazott, álcázott családregényt faragjon belőle. A fegyelmezett szövegen mégis átjön a gyász, a veszteség, a kínzó szomorúság. Hogyne jönne, a lakásban minden „a Marikára” emlékeztet. A fejes saláta receptjére, amelyet Huszár dokumentumként beidéz. Mert Mária nem is rádiós volt igazán, hanem anya és gondos feleség. Szakácskönyvet is kellett volna írnia, de az idézett szöveg a férjnek szóló magánlevél. Nyilván beszélhettek volna a salátáról telefonon is. De az a kor még az a kor volt, mikor az emberek azért írtak levelet, mert „levelet kapni és írni érdemes”.
H. Soós Mária életének színtere, a Bródy Sándor utca ma teljesen üres. A munkatársak szétszéledtek, nyugdíjba mentek. Nincs utánpótlás. Elmentek Mária legendás munkatársai is. Mindegyik külön dráma. Szabó Éva tragikus halála a Vásárhely felé vezető hazaúton. Magyarországon megszűnt a rádiós kultúra, adók és műsorsávok vannak, profi stúdiócsevegők akadnak. Szerkesztett műsor alig létezik.
A gyászkönyv évekig íródott, mert volt munka bőven. A magyar szociológiatörténet, az anekdoták könyve. De mert a történetet le kell zárni, a gyászon is túl kell lépni, ebbe is bele kellett egyszer fogni.
– Marika halála után a munkába menekültem – mondja a tanár úr, aki minden telefonbeszélgetésbe beleszőtte készülő könyvét.
– Most már tényleg megírom. Akarom. Nyáron már a nyomdába adom. Nem feledkeztek meg róla?
Dehogy feledkeztünk, Tibor.
