Vissza a ’44-es arculathoz?

Lesz- e az Új Színházból Újnyilas Színház, az itt a kérdés. Miért volna újnyilas, aki Németh Lászlót vagy Illyés Gyulát akar játszani? – kérdezik egyesek. Várjuk meg, milyen színházat csinálnak – javasolják. Nem tudom, ostobák-e, vagy csak annak tettetik magukat. Újnyilas az, aki náci eszméket hirdet. Aki antiszemita, rasszista nyilatkozatokat tesz, kirekesztő, gyűlöletkeltő módon uszít nyilvánosan, szélsőjobboldali pártokban, azok rendezvényein, a maga szerkesztette mocskolódó lapban, televíziós nyilatkozatokban vagy interjúkban. Az ilyen emberek Európában nem szalonképesek, nemhogy színházat adnak nekik, szóba sem állnak velük.

Sokan felszólítják Tarlós Istvánt, hogy vonja vissza Dörner és Csurka kinevezését. Ha ez máshol történik, ott a főpolgármesternek másnap le kell mondania, hallottam több helyről. Rossz megközelítés. Máshol ez nem történik meg. Európa kulturált országaiban ilyesmi lehetetlen. Azt, hogy ez a botrány nálunk megtörtént, nem lehet visszavonni. A kinevezést vissza lehet, de az azóta lezajlott események világosan mutatják, hogy akik ezt a döntést meghozták – Szijjártó Péter szokásos pimasz cinizmusával közölte, hogy a kormánynak semmi köze hozzá, isten ments, hogy beleavatkozzon, véleménye sincs róla –, nincsenek tudatában, mit cselekedtek. Vagy nagyon is a tudatában vannak. Nem tudom, melyik rosszabb. Így is, úgy is szégyen. Magyarország szégyene. Megint valami, ami miatt lefokozzák a minősítésünket. Nem a financiális, hanem az erkölcsi hitelképességünkét. Csúszunk lefelé, nemsokára a szemétdombon találjuk magunkat.

Az elmúlt hétvégén egy világhírességnek, Christoph von Dohnanyinak kellett volna vezényelnie a Magyar Állami Operaházban, az Új Színházzal szemben. De lemondta, a következő indokkal: „Nem látom magamat abban a helyzetben, hogy egy olyan városban vezényeljek, amelynek főpolgármestere egy színház vezetését két szélsőjobboldali antiszemitára bízta.”

Mások is követni fogják Christoph von Dohnanyit. Megérhetjük még, hogy neves művészek undorodni fognak Budapestre jönni. A periférián vagyunk, ezért kevesebben lesznek, mint ha a művelt Nyugaton lennénk, ez a mi szerencsénk. Ott sokkal kevesebbért is megvetés és a jó társaságból való kiutasítás jár. Az Új Színházról írt levelében Hámori Gabi – a kitűnő színésznő állásfoglalása példa lehet sokaknak – megemlíti, hogy Lars von Triert egy viccnek szánt hülye megjegyzése, a divatdiktátor John Gallianót pedig rasszista kijelentése miatt közösítették ki, az utóbbit állásából is elbocsátották. Arrafelé még viccből sem lehet náci eszméket visszhangozni. De Keleten sem mindenütt. A világhírű Robert Szturuát, a tbiliszi Rusztaveli Állami (Nemzeti) Drámai Színház igazgatóját, akit több évtizede a tenyerén hordoz a nemzetközi színházi világ – Hamletjét a mindenkori tíz legjobb Shakespeare-rendezés közé választották –, nemrég leváltották színházának éléről, mert volt egy rasszista elszólása. Lehet, hogy valamiért meg akartak szabadulni tőle, nem tudom, nem látok bele a grúz kultúrpolitikába, lehet, hogy csak ürügy volt a rendező rasszizmusára való hivatkozás – Szturuát ismerve meggondolatlanságról lehetett szó. Mindenesetre leváltották miatta, nem kinevezték, ami azért különbség.

Két héttel ezelőtt Mariborban, egy nemzetközi színházi konferencián, amelynek „Mennyi színház, mennyi fasizmus” volt a címe, az Új Színház-ügyön ámultak a résztvevők. Hogyan lehet tűrni, ami tűrhetetlen? Előbb-utóbb megértik, hogy Magyarország másfél évvel ezelőtt egy sötét korszakra virradt, amely lassanként a Brecht-dráma kiigazított címével jellemezhető. Rettegés és nyomorúság a harmadik köztársaságban. Ahol triumfál a mindent meg lehet csinálni cinizmusa. Ennek még beláthatatlanok a távlatai. Ha kijelenthető, hogy vissza kell állítani a Kossuth Lajos tér 1944-es arculatát, akkor az egész ország 1944-es arculatát is vissza lehet állítani. Ha el lehet távolítani a Parlament mellől József Attila szobrát – polgártársaim, komolyan kérdezem tőletek: el lehet? –, akkor őt magát is ki lehet takarítani a tantervből, a magyar irodalomból. Ha Tisza István, a „vad geszti bolond” szobrát lehet ott felállítani, a népfelség főterén, akkor az Adyét – aki azt mondta Tiszáról, hogy „sírba taszította az egész nemzetet” – KELL eltávolítani mindenhonnan, hogy ne lássa a szégyent. És ha a Kossuth téren Tisza István szobra fog állni, akkor az már nem az a tér lesz, ami volt, hanem valami más.

Ugyanezt mondta Nádasdy Ádám az Új Színházról, ha oda Dörnerék költöznek be. Először is a hazugság színháza lesz, mert hamis ígérvényekkel nyerték el: a pályázatukban hivatkozott művészek visszautasították az együttműködést. Ordas ideológia mellé szimpla gerinctelenséget társítanak. A szakmai blöffök felsorolása szakmai orgánumokba való, de azért a tehetségükre való hivatkozás megér egy publicisztikai misét. Dörner színészete van annyira érdemdús, hogy kipróbálják mint igazgatót, hallatszik itt-ott – mintha a jó színész eleve jó igazgató lenne – azok szájából, akik a Stílusgyakorlat első sorozatában látták utoljára. (A címe nem „Stílusgyakorlatok” volt, már a régi előadás emlegetésénél elválik, ki az, aki látta is, nemcsak beszél róla.) Azóta viszont Dörner jócskán kitöltötte a ripők-gagyi kategóriát, például a Shakespeare nevű szerzőt játszva. Ő tényleg tudja – magáról –, mit jelent „bordélyházak szintjére süllyedve” játszani. Ki akadályozta meg abban, hogy politikai gyűléseken rendszeresített szájtépő ordibálás helyett színvonalas társulatokba illeszkedve kamatoztassa tehetségét, mint egykor a Katona József Színházban? És miért csodálkozik azokon, akik nem szívesen fogadnának be szétzüllött személyiséget egy olyan intézménybe, amely évezredes működése óta az ethoszt hirdeti? És mégis miért érezheti úgy, hogy eljött az ő ideje – az 1944-es arculat visszaállításának ideje –, amikor politikai hátszéllel előre lehet lépni a másod-harmadvonalból (vagy még lejjebbről)? Miért tudja, hogy – másokkal együtt – a mellőzöttség hamis látszatával és sértett indulatával benyújthatja szolgálataiért a számlát a hatalomnak? (Mintha a politika tehetséget is tudna osztogatni, nemcsak stallumot és pénzt, ami egyébként a nyomulásnak talán még az ideológiánál is erősebb motívuma.)

A válasz: mert a regnáló hatalom maga is ugyanerre a szellemre, ugyanerre az életvezetési stílusra épül.

Amíg lebénít a félelem, amire minden okunk megvan, nem fogunk tudni megszabadulni ettől a hatalomtól. Szorongva nézem a színházi szakma jogos rettegését, hiszen művészek a Kádár-korszakban sem voltak ennyire kitéve az egzisztenciájukat érintő megtorlásnak, és minden tiszteletem azoké, akikben a tiltakozás ösztöne erősebb a megalkuvásénál. Elsősorban Gáspár Sándort becsülöm nagyra, aki az Új Színház társulatának tagjaként (és legsúlyosabb színészegyéniségeként) emelte fel szavát a gyalázat ellen, és jelentette be távozását.

Csakhogy nem neki kell távoznia. Akik ugyanezt gondoljuk, és ott voltunk a Paulay Ede utcában (másnap pedig a Szabadsajtó úton), érezhettük, hogy nem vagyunk egyedül.