Vígjáték vagy végjáték?

Csak a végén nehogy Schmidt Máriának legyen igaza, amikor a Terror Háza Múzeum főigazgatója – váteszi képességeiről tanúságot téve – egy nyilvános pódiumbeszélgetésen a közelgő helyhatósági voksok kimeneteléről szólva kijelentette: „Az önkormányzati választásokkal drámai vereséget szenved az ellenzék, és ez a megsemmisülésükhöz fog vezetni.” A történész szavai jutottak eszembe lapjuk Behúzta a nyakát az ország című interjúja kapcsán, amelyben Karácsony Gergelyt, a Párbeszéd Magyarországért (PM) társelnökét kérdezik (2014. szeptember 25.). Maga a politikus mondja az írás alcímében: A baloldal erős válságban van.

A két idézet paradox módon mintha konvergálna egymáshoz! Schmidt Mária az általa hőn áhított – bár mentálisan felfoghatatlan – jövőképet vizionálja, Karácsony Gergely pedig a ballib esélyek szükségtelen, de tényszerű deprimáltságát vetíti előre. A helyzet megítélése azonban nem csak nézőpont kérdése, egyszersmind nem a végtelenben találkoznak. Hanem itt és most! A mai Magyarországon, ahol a tét nem kevesebb, mint „a remény ébrentartása” egy demokratikus jogállami berendezkedésre vagy az egypárti diktatúra örökös legitimációja.

Most, amikor az Amerikai Egyesült Államok volt (Bill Clinton) és jelenlegi (Barack Obama) elnöke is szóvá teszi a nemzetközi sajtóban a regnáló kormány erősen vitatható hatalomgyakorlását, és az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) is kifogásokat emel a magyar civil társadalmat érintő drasztikus beavatkozások és megfélemlítések miatt, aligha hagyhatók figyelmen kívül az elmarasztaló álláspontok! Pedig a kormány valóban erre játszik! A végső „kifárasztásra”, a polgárok közönyére és a kritikus média elhallgattatására/megfélemlítésére a reklámadó variálásával/mértékének lebegtetésével. (A Fidesz–KDNP kétharmados parlamenti többségének „becsületére” (?) szóljon: náluk jobban egyetlen pártszövetség nem képes a világon így visszaélni megbízatásukkal/hivatalukkal!)

Csakhogy mindeközben az ellenzék néma! Az alkalmi politikai performance-ok „semmit nem hoznak a konyhájukra”! (Legfeljebb a népmesei kőlevest...) Nincs valóságos „forradalmi” elszántság/váltó hangulat, csak punnyadás. Ahogy Karácsony Gergely is fogalmaz: „A baloldalon a szellemi kapacitások kimerültek, nincs szellemi muníció.” Bezzeg a pálya másik felén! Ahol hiába az elsöprő többség, száz százalékot akarnak! A kormány tudja, mi kell az embereknek? (A megvezetéshez!) Ha a szemérmetlenül hazug, populista lózungokra fenntartás nélkül „vevő” a választók többsége: meg is érdemlik! (Idő kérése, mikor nyílik ki a szemük, fülük, szájuk.)

Nekik, a mindent feltétel nélkül elfogadóknak „kedveznek” most az ellenzéki erők. Az „erő” egyelőre „velük” van, mármint Orbánékkal. (De láttunk már – sajnos – ilyen erőknek szomorú véget érni a történelemben.) Ahogy azt munkatársuk, Lampé Ágnes aktualizáltan – nagyon helyesen – közbeveti: Orbán Viktor már 2008-ban előrevetítette az ellenzék „felszalámizását”. És lőn, igaza lett! (Tett is érte, de az ellenzék is segítette őt ebben.) Hiszen már akkor tudta a majdani kormányfő: csak „törvényi csalással” lehet saját képükre gyúrni a választási direktívákat. (Földrajzi „újrarajzolás”, kerületek „átszabása”, „helytartók”.) De valóban a mostani erőknek áll az önkormányzati zászló is? Záróráig mindig van remény!

Nagy Zoltán, e-mail