Vétkes tájékozatlanság – Kinek a megmentésére vagyunk hivatottak?

– Sokan nem tudják, ki volt Sztehlo Gábor. Ön milyen körülmények között találkozott a történetével, és hogyan lett e találkozásból könyv?

– Sztehlo Gábor történetével egy kerekasztal-beszélgetésen találkoztam, ami után meg lehetett venni a naplóját. E kötetnek a címe az, hogy Isten kezében, és Sztehlo Gábor visszaemlékezéseit tartalmazza 1944 márciusától 1945 márciusáig, majd röviden összefoglalja, mi történt ’50-ig. Nagy hatással volt rám. Persze tudtam róla, hogy volt egy evangélikus lelkész, aki gyerekeket mentett a háborúban, ismertem a Valahol Európában című művet is.

– Azért tudott róla, mert az evangélikus egyház őrzi az emlékét? A magyar közoktatásnak nem része ugyanis Sztehlo Gábor története.

– Az egyház korábban nem ápolta olyan nagyon az emlékét. Valami tudás mégis volt róla. A szüleim evangélikus lelkészek, és a nagyapám is az volt, ők beszéltek róla nekem. Nagyapám még ismerhette is. Ezt abból gondolom, hogy amikor a nagybátyám kamaszként tüdőbeteg lett, Svájcba ment szanatóriumba a nagyapám egy ott élő kollégáján keresztül. Ez az ember Sztehlo volt, aki 1961-ben ment az akkor már Svájcban élő családját meglátogatni, és ott kapott szívinfarktust, ezért nem tudott hazajönni. A nagybátyám találkozott vele, de nem tudta, hogy olyan ember segít neki, aki kétezer embert mentett meg a háború alatt. Nem kérkedett vele. Amikor elolvastam a naplóját, azt gondoltam, ha létezhet számomra példakép a világban, akkor megtaláltam. Létrehoztam egy Sztehlo Gábor nevű Facebook-oldalt, azért, hogy ha valaki ugyanezt érzi, bejelölhesse.

Fotó: Hernád Géza

– És tudta forrásként használni a Facebook-oldalt?

– Forrásokhoz a Sztehlo Gábor Gyermek- és Ifjúságsegítő Alapítványon keresztül jutottam, amelyet egykori Sztehlo-gyerekek hoztak létre. Innen származik a könyv ötlete is. Korábban Szántó Erika egy játékfilmet készített a gyerekotthonról, Gaudiopolis címmel. Csinált Sztehlóról egy dokumentumfilmet is, amelyben több gyerek is megszólalt. A forgatáson találkoztak először hosszú idő után az akkor már idősödő emberek.

– A mentett gyerekek sem tartották a kapcsolatot?

– Nem igazán, és ezt sokan el is mondják a könyvben. Vannak, akik szégyenérzetről számoltak be amiatt, hogy elfelejtették vagy nem is tudták, kinek köszönhetik az életüket. Többen azt hitték, hogy a Jó Pásztorok vagy a Vöröskereszt mentette meg őket. Sokakban van hiányérzet amiatt, hogy már nem köszönhetik meg Sztehlónak, amit tett értük. Voltak persze, akiknek erre volt módjuk, mert közel éltek hozzá, és felkutatták Svájcban. A nyolcvanas évek elején hozták létre az alapítványt. Azóta találkozókat szerveznek, évente összegyűlnek, ők adták ki Sztehlo naplóját is. Emellett hátrányos helyzetű gyerekeknek gyűjtenek ajándékokat, segélyeket. Így gondozzák az ő örökségét. Egy találkozón az evangélikus egyházban dolgozó újságíró, Stifner-Kőháti Dorottya hozta szóba, hogy kellene egy kötetet írni az egykori gyerekek emlékeiből. Andrási Andorral, aki az alapítvány tagja és egykori Sztehlo-gyerek, el is kezdték felvenni az interjúkat. Csak valamiképp elakadt a folyamat, és ekkor kérdezték meg, hogy be tudnék-e szállni. Tíz interjút vettem fel a huszonhatból. Ez előtt nem strukturált interjúk készültek, hanem szabad asszociációs, érzelmi-nosztalgikus beszélgetések. Én viszont szerettem volna, ha minden történetnek van időrendi és logikai láncolata, amire fel lehet fűzni minden életutat elejétől a végéig. Érdekes volt megtapasztalni, hogy valakinél az emlékezés pontos, részletes, mintha olvasná a vele megtörténteket, míg volt, akinél töredékes, összevissza, egymásnak ellentmondó részletekkel teli, ami után kutatómunkát kellett végezni, hogy összerakjam a töredékeket.

– Mennyire viselték meg a történetek? Kapott a feldolgozásukhoz lelki segítséget?

– Nem kaptam, de az, hogy kezdetben egy, majd két kicsi saját gyerekkel is foglalkoznom kellett, adott egyfajta védettséget. Nem adhatom át magam teljesen a tragikus 20. századnak, ha otthon vár a napi rutin. A lányom tíz hónapos volt, amikor az első interjút felvettem 2014-ben Komlósné Kádár Annával. Óriási hatással volt rám a története. Ők Kolozsváron éltek, a kolozsvári gettóba vezényelték őket. Ebbe a gettóba érkezett el értük egy ember Budapestről egy papírral, amely azt igazolta, hogy Kádár Anna apja a református egyház diakónusa. Korábban a család ugyanis megkeresztelkedett. Addig-addig jártak konfirmációt előkészítő órákra, hogy komolyan hinni kezdtek abban, amit tanultak. Az édesapja, aki zsidó származású színházigazgató és drámaíró volt Kolozsváron, elkezdett a református egyháznak dolgozni. Tehát egyszer csak a gettóban megjelent egy ember a reformátusok igazolásával. Kolozsvárról aztán el kellett jutniuk Budapestre. Hosszú, kanyargós történet ez, amelyben számos, a túlélést segítő név kerül elő. Mindig voltak segítők. Mire Sztehlóhoz kerültek, addigra sokan már két-három segítő emberen is túl voltak, akik kiadtak egy keresztlevelet vagy elkísérték a gyereket az otthonba. Olyan volt ez, mint valamiféle hálózat. De nem lehetett mindenkit megmenteni. Az egyik interjúalany, Bán Éva két és fél éves unokahúga egyedül maradt hátra, amikor az édesanyját, a nagymamáját és a nagynénjét elvitték a lakásból. Éva néhány nappal korábban került Sztehlo egyik otthonába, de a másik kislányt nem tudták fogadni, mert éppen lázas volt, és nem volt gyógyszer. Ez a kislány ott maradt egyedül a lakásban. A háború után egy árvaház pincéjében találták meg a holttestét. Az én lányom két és fél éves volt, mikor ezt a beszélgetést rögzítettem. Ekkor hosszabb szünetet kellett tartanom. Tavaly nyáron voltam várandós a második gyerekemmel, akkor szántam rá magam, hogy befejezem a könyvet. A könyv szereplői közül a szerkesztői folyamat idején néhányan meghaltak. Ezért kétféle határidő is sürgetett: az én szülésem kiírt dátuma, és az, hogy azok közül, akik szerepelnek a könyvben, minél többen kézbe tudják venni. Augusztus 27-én adtam le a kéziratot, és 29-én született meg a kisfiam. Így tulajdonképpen ő is Sztehlo-baba lett.

– Vallásos újságíróként ír. Mennyire érzékelte Isten jelenlétét ezekben a történetekben?

– Sztehlo a naplójában írja, hogy Isten ott van, ahol életet adó szeretetet látsz. Nincs ennél nagyobb hatalom. Az Isten Sztehlo Gábor meggyőződésén és személyiségén keresztül volt jelen ezekben a történetekben. Érdekes, hogy kevesen váltak vallásgyakorló emberré a könyv szereplői közül, de ezt mindenki érzékelte. Keveházi László választotta egyedüliként Sztehlo Gábor hivatását, a lelkészséget. Rengetegen kiemelték az interjúkban, hogy Sztehlo nem erőltetett semmit, hanem lehetővé tette, hogy mindenki a maga vallása szerint gyakorolja a hitét. A katolikusoknak megszervezte például, hogy egy közeli jezsuita házba járhassanak vasárnaponként. Mégis, a legtöbben leginkább az ő istentiszteletére jártak. Azt mondják, a személyisége olyan volt, mintha kisütött volna a nap. Nincsenek róla rossz emlékeik. Tényleg megtestesítette Isten szeretetét. Nagy lehetőségnek látom az egyházak vagy vallási közösségek számára azt az integrációs erőt, amit Sztehlo képviselt. Nem nézte, hogy keresztény vagy zsidó, arisztokrata vagy parasztgyereket, esetleg bebörtönzött nyilas párttag gyerekét fogadja. Otthont nyújtott nekik. Volt persze feszültség köztük, de olyankor Sztehlo rájuk zengett, mint – ahogy az egyik interjúalany mondja – Mózes a hegyen, hogy „a bajban mind testvérek vagytok”. A gyerekek végül azt sem tudták, ki honnan jött. Ez olyannyira működött, hogy a Gyermekköztársaság, a Gaudiopolis első miniszterelnöke az a fiú lett, akinek az apja korábban a nyilasokat támogatta. A többségében zsidó származású gyerekek mégis őt választották miniszterelnöknek. Sztehlo megjelenítette Isten szeretetét egy olyan világban, ahol csak a gyűlölet és az uszítás volt. Ezáltal egészen traumatizált gyerekeket tett képessé arra, hogy testvéri közösséget alkossanak. Biztos vagyok benne, hogy mélyen hívő, Krisztus-követő ember volt, ez látszik a munkamódszerén, gondolkodásmódján, mindenen, amit véghez vitt.

– Miért övezte mégis valamiféle titok őt? Hiszen a köztudat részévé kéne válnia a tetteinek. Mint említette, még az egyházában sem kapott különösebb figyelmet.

– Talán azért, mert feszültség hatotta át az egyházával való kapcsolatát amiatt, hogy nem csak megkeresztelkedett zsidó gyerekeket mentett. Egy idő után az egyház ki is szállt mögüle, és akkor maga kezdte szervezni az otthonok ellátását. Aztán amikor 1950-ben államosították a gyerekotthont, a kommunisták felajánlották neki, hogy vezetheti, Sztehlo azt sem fogadta el, mert tudta, hogy az ő pedagógiai-teológiai világlátását nem sokáig tolerálnák. Ráadásul kijárt a száműzetésbe került lelkészekhez is. Sztehlo tevékenysége azonban ma is súlyos kérdéseket vet föl: kihez akarnak szólni az egyházak? Keresztényként kinek a megmentésére vagyunk hivatottak?

– Mit gondol, az egyházaknak lenne szerepük akkor, amikor a gyűlöletre uszítás ennyire erőteljes, mint mostanság?

– Szerintem óriási feladat lenne, hogy olyan terek jöjjenek létre, ahol szóba állhatunk egymással, és megélhetjük ezt, hogy a bajban mind testvérek vagyunk. Ebben lehetnének az egyházak kezdeményezők. Van néhány menekülttábor-leírás is a könyvben. Azok a gyerekek, akik ’56-ot követően Ausztrián keresztül külföldre menekültek, elmondják, milyen körülmények közé kerültek. Nehéz helyzetben voltak, de humánusan bántak velük. Óvakodom a párhuzamtól, de attól még fontos kérdés, hogy mit tenne a mai helyzetben Sztehlo Gábor, akiben egyébként volt önvád azzal kapcsolatban, hogy mennyire nem volt benne politikai tudatosság akkor, amikor a kirekesztő törvényeket meghozták, és a háborúnak csak az előszele ért Magyarországra. Ez a naplójából derül ki. Leírja, hogy igazából csak 1944. március 19-én tudatosította, hogy mi történik, amikor meglátta a német katonákat az utcán. Azt írja, hogy addig mindenki az egyházon belüli kicsinyes belharccal volt elfoglalva, az egyház vak volt és „magabízó”, és emiatt „vétkes tájékozatlanságban” voltak a világ dolgait illetően. Mit mulasztottunk mi, keresztények? Mennyivel több mindenkit meg lehetett volna menteni, ha az egyházak korábban kapcsolnak? – veti fel. Ezeket a gondolatokat a mai helyzetre vonatkozóan is húsba vágónak érzem. A „vétkes tájékozatlanság” és a belharc jól leírja a mai egyházi helyzetet is.

– Lehet ezen változtatni?

– Nagyon fontos lenne, hogy Sztehlo példáját, a cselekvő szeretet mintáját minél szélesebb körben megismerjék egyházon belül és kívül is. Csak megemlítem, hogy a Bogár utcai otthonnak volt egy emblematikus személyisége, Stiasny Éva, aki a történtek idején 27 éves volt. A gyerekotthonnal szemben náci tisztek laktak, akiknek azt mondta, erdélyi gyerekekre vigyáz. Harminckét gyereket élelmezett, oktatott. Folyamatosan tanultak, a bombázások alatt is színdarabot gyakoroltattak a nagyobb fiúk a kicsikkel. Egyik nap szóltak a szemközti német tisztek, hogy el kell innen menniük, frontvonalban vannak, jönnek az oroszok. „Éva néni” megszervezte, hogy a 32 zsidó gyereket a náci tisztek kísérjék át Sztehlo egy másik gyerekotthonába. És a 20. század egyik legsötétebb és leghidegebb éjszakáján megtörtént, hogy a náci katona vitte a nyakában biztonságos helyre a zsidó gyereket. Persze, igen, azt mondták nekik, erdélyi menekültek, de azért az is kiderült, hogy volt, aki ezt elhitte, s volt, aki nem. Sok szempontból volt tragikus és csodálatos ez a történet.