Véres rendteremtés – István, a király az Erkelben

Már amikor több mint 35 éve a városligeti Királydombon bemutatták a rockoperát, egyszerre volt örömünnep és lázadás, hatalmas banzáj. Koltay Gábor rendezése felkorbácsolta az érzelmeket. Jó néhányan sebtében újra megnéztük, mert ismét részesülni akartunk az élményben. Nem sokkal később a Szegedi Szabadtéri Játékokon is műsorra tűzték a darabot. A hatalmas nézőteret körülölelő házak ablakaiból fürtökben lógtak a jeggyel nem rendelkező, potyázó nézők. Akadtak, akik a háztetőre is felmásztak, hogy láthassák a produkciót. Annyira hevült volt a hangulat, hogy amikor ifjú újságíróként riportot állítottam össze az eseményről, és ehhez a közönséggel is interjúztam, többször igazoltattak titkosrendőrök. Azt hitték, hogy felbujtó anyagot készítek valami ellenséges orgánumnak. Csak akkor nyugodtak meg, amikor megmutattam a Magyar Rádióba szóló belépőmet. Mivel országalapításról, káoszról, gyűlölködésről, hatalmi harcról, vérengzésről, rendteremtésről van szó, könnyű a darabba sok mindent belelátni, belerendezni, és ezzel a lehetőséggel éltek is, akik színpadra vitték. Akadt, aki szelet vetett és vihart aratott. A lassan már klasszikusnak tekinthető mű harmincéves évfordulóján, ugyancsak a Szegedi Szabadtéri Játékokon, Alföldi Róbert verziójából jókora felhördülés kerekedett, amikor közvetítette a televízió. Alföldi ugyanis meglehetősen nyilvánvalóvá tette, hogy

temérdek ember életébe került az államalapítás,

szenvedéssel, halállal volt kikövezve az út odáig. Rávilágított, hogy a megkoronázás sem feltétlenül révbe érés, közel sem egyértelmű happy end. Lehet, hogy sokak számára még a kínok kínja következik. Ilyesféle felfogás még nem volt a Királydombon, ott egyértelmű üdvrivalgás, kétely nélküli, szédületes mámor, már-már tébolyult boldogságkitörés kísérte a hatalom megszilárdulását a színpadon és a nézőtéren egyaránt.

István államalapítóként persze nem lehetett fehér kesztyűs Grál-lovag, óhatatlanul sok vér tapad a kezéhez. Valószínűleg nem volt más választása. Két évvel ezelőtt a Budapesti Operettszínházban Székely Kriszta rendező István vívódását, gyötrődését, azt a feloldhatatlan dilemmát állította fókuszba, hogy megteheti-e, amit tulajdonképpen nem tehetne meg, halomra ölethet-e egy rakat embert azért, hogy létrejöjjön az ország. Azt vizsgálta: lehet-e kíméletes, emberséges az ellenséggel, vagy ilyen szituációban nincs kegyelem? És hogy nem válik-e ettől szinte automatikusan maga is zsarnokká, nem megy-e keresztül végzetes személyiségtorzuláson?

Érdekes, hogy a fiatal rendező és a rendezők doyenje, Szinetár Miklós kérdésfelvetései több ponton is összeérnek. Szinetár is az átlagosnál nagyobb hangsúlyt fektet arra, hogy az államalapítás hatalmas vérveszteséggel járt. Döbbenetes jelenet, amikor a drasztikus belviszályokat követően Koppány híveinek feleségei érkeznek a színre, és mint fájdalmas tanúságtételt,

lemészárolt férjeik felnagyított fotóit tartják maguk előtt.

Ebben az előadásban is fokozottan hangsúlyos a Boncsér Gergely által alakított István gyötrődése, hogy helyes volt-e amit tett, szabad volt-e ezt megcselekednie. Aztán ahogy beleül a trónba, mintha rögvest elmúlnának a kételyei. Gazdag fogadás kezdődik puccban, parádéban, ahol már ott az elit, tobzódhatnak a talpnyalók, akik fenntartások nélkül, készségesen épülnek be a hatalomba.

Gyöngyösi Levente a rockot átírta szimfonikus hangzásra, nagyzenekarra. „Kiszélesítve” még monumentálisabban szólnak a közismert dallamok. Száműzték a mikroportokat, most adják elő először nélkülük a művet. Ha kell, azért most is szinte repednek a falak az áradó zenétől, de nincs minden mesterségesen felerősítve. Ez tisztább hangzást jelent, és azt is, ha arra van szükség, nyugodtan lehet finomnak, halknak lenni. Igaz, a hangosabb részeknél nem mindig sikerül túlénekelni a Kesselyák Gergely által inspiratív intenzitással vezényelt zenekart. De ennyi belefér, szép ez így, meg érdekes, mert egy soha nem volt változat jött létre. Ezt Gyöngyösi tisztelgésnek is szánta a 75 esztendős Szörényi előtt, akinek alkotása ezzel a verzióval új dimenzióba került. Bródy szövegei pedig változatlanul ütősek, frissek, ahogy a legtöbb saját magának írt dala is kiállta az idő próbáját. Ez szerzőként feltétlen öröm lehet számára, de honpolgárként már nem biztos, mert

azok a visszásságok, az a fojtott légkör, azok a félelmek, meghunyászkodások, amikről beszél, ma is léteznek, vagy éppen a közelmúltban tértek vissza.

Szinetár látványos színpadi képeket rendezett, hozzáértően mutatós tömegmozgatással. Horesnyi Balázs palotát mintázó díszlete lényegében olyan emelvényrendszer, amelyen több szinten meglehetősen hatásos tablókba rendeződhetnek a szereplők. Velich Rita jelmezei pompázatosak, korhűnek tűnnek, amelyeket végül levesznek magukról a szereplők, és ott állnak előttünk mai civil ruhákban, jelezve, hogy nem valami történelmi históriát láttunk, hanem nagyon is rólunk szól ez a mese.

Komlósi Ildikó Saroltként, István anyjaként, kérlelhetetlen. A fia a maga vívódó módján nem cselekedne olyan határozottan, ha nem lenne mögötte, nem hajtaná ez a meglágyíthatatlan szívű, ridegen, félelmetesen racionális nő. Komlósinak, ennek a nagy művésznek, lidérces, hátborzongatóan elutasító hangok tudnak előtörni a torkából, megdermed tőle a levegő is, az arca pedig kővé válik. Nincs mese, lehetetlenség vele vitába bocsátkozni, végre kell hajtani, amit parancsol. Egy másik nagy művész, Kováts Kolos, villanásnyi jelenéseiben Géza fejedelemként, majd a halott férjek fotóit iszonytató elkeseredéssel végignéző gyászolóként, olyan mély bölcsességgel van jelen, amit már sokszor megcsodálhattunk, többek közt amikor A varázsfuvolában Sarastróként láthattuk, hallhattuk. Cseh Antal Koppány vezérként a szilaj ellenállás megtestesítője. Semmiféle rabigát nem akar, sem föléhelyezett hatalmat, sem előírt vallást, a szabadság mindeneken keresztül való hirdetője. Megvan a maga igazsága, de annak is a veszélye, hogy anarchikus káoszba sodorja az országot.

Nem a jó és a gonosz küzd egymással, hanem a lehetséges történelmi alternatívák. Szerekován János, Megyesi Zoltán, Kőrösi András, Bese, Solt, Sur, a mindenkori felsőbbséghez örökkön dörgölőzők, a gyakorlott köpönyegforgatók, akik ott tesznek be Istvánnak, ahol tudnak, majd hatalomra kerülésekor magabiztos pofátlansággal tartják a markukat. Keserű rendezői ötlet, hogy az osztozkodásnál a hatalmas országtérkép jelentős hányadát kitépik maguknak, és elrohannak vele. Asztrikként Kovácsházi István elszánt térítő.

Gyönyörűen, hatalmas meggyőző erővel énekel Máthé Beáta Rékaként, Koppány lányaként, hogy adják ki neki apja holttestét, hadd temethesse el, ne gyalázzák meg, ne négyeljék fel. De nincs kegyelem a legyőzöttnek! Ekkor már a kiválóan teljesítő kórus és a balettművészek is – akik a tömeget jelképezik – István pártján állnak. Hódolói is behódolói.

Az örömünnep közepette megszólal a Himnusz. A közönség is feláll. De igen hátulról, a színpad mélységéből, egy csomó gyerekkel elindul Réka, és jönnek, jönnek előre, egészen a rivaldáig. Mögöttük csapódik össze a függöny. Velünk farkasszemet nézve, szomorúan állnak, mint a felnövő nemzedék, a majd jövendő trónfosztók, akik már nem ezt a világot akarják. Döbbent csend lesz. Utána tör ki az álló vastaps és az ováció.

(István, a király, Erkel Színház)

A cikk eredetileg a 168 Óra hetilap 2020. november 4-i számában jelent meg.