Végel László: Nyelvvizsga

Hermina végérvényesen lemondhatott a gond­­talan életről, akkor, amikor épp abban az illúzióban kezdte ringatni magát, hogy rámosolygott a szerencse és hamarosan elköltözhet az eldugott szerémségi zsebfaluból, a fiával kivándorol Bécsbe. Újvidéki munkaadója – hetente egyszer takarított nála – világosította fel, hogy Bécsben vállalhatna munkát, és nem feketén, mint eddig, hanem bejelentik, a nyugdíjalapban járulékot fizetnek utána, úgyhogy elvben akár tíz év munkaviszony után már vagy 700 euró nyugdíjat is kaphat, amiből igazi úriasszonyként élhet. Azonban valamiféleképp magyar állampolgársághoz kellene jutni. Sajnos kötik az ebet a karóhoz azzal a magyar nyelvvizsgával. Na de a szerb útlevéllel nem juthat semmire. A fia már két éve odakinn van – mondta munkaadója. Szobafestőként dolgozik, havonta jár haza a gázsiból, amit kinn megkeres, még részére is jut az itthoni éhbér kiegészítésére. Különben nem grasszálhatna, takarítónőre egészen biztos nem telne.

Tettamanti Béla rajza

Nyelvvizsga?, érdeklődött kétkedve Hermina.

Á, nem kell kétségbeesni, semmiség az egész, neked meg pláne, hiszen magyar vagy, a fiam szerb létére elsőre levizsgázott. Egy évet eltékozolt a nyelvtanfolyammal. Lehet, hogy neked vizsgázni sem kell, biztatta a hölgy, és megadta neki annak az ügyvédi irodának a címét, ahol majd kitöltik a formanyomtatványokat, amelyeket el kell juttatni a magyar hatóságokhoz. Az ügyvéd mindent elintéz, elküldi a dokumentációt a megfelelő helyre, ne legyen gondod rá. A vizsga időpontjáról postázzák az értesítést.

Az ügyvéd töviről hegyire elmagyarázta Her­­minának, milyen okmányokat kell beszereznie. Mindez ötven euróba kerül, mondta, ami gondba ejtette Herminát, mivel nem volt megtakarított pénze. Hat hónapig tartott, amíg apránként összekuporgatta az ötven ­eurót. Az elegáns ügyvédi irodában leszámolta a tíz darab öteurós bankjegyet, aláírta a formanyomtatványokat.

Azon kapta magát, hogy amikor csak eszébe jutott a nyelvvizsga, mind bizonytalanabb lett, hogy akar-e, képes lesz-e vizsgázni. Többször is a nyelvvizsgával álmodott, amin rendre nem felelt meg a követelményeknek. Azzal igazolta nem tudását, hogy húsz évvel ezelőtt, még a megboldogult férjével beszélt magyarul. Mielőtt bevonult katonának, arról győzögette, hogy már csak a gyerek miatt is muszáj vállalnia ezt a veszélyes kalandot, akár a horvát frontra is elmegy, mert amennyiben nem teszi meg, akkor egyetlen gyermekük jövőjét kockáztatja. Ugyan mit várhat, mit remélhet egy börtönviselt katonaszökevény fia, mondta, és jelentkezett az egyik szerémségi kaszárnyába, ahonnan néhány napos kiképzés után az ostromlott Vukovárra szállították.

Negyvenkilenc nap után hozták haza koporsóban. Attól a pillanattól Hermina egy szót sem ejtett ki a száján magyarul. Nemcsak azért, mert a faluban nem ismert egyetlenegy magyart sem, hanem amiatt, mert a magyar szavak a férjére, közös életükre, terveikre emlékeztették. A fiával sem társalgott magyarul. A falu általános iskolájában nem volt magyar tagozat, így a fiúcska mind a nyolc osztályt szerb nyelven fejezte be. Aztán elment favágónak.

Elérkezett a várva várt nap. Lemondta az aznapi takarítást, ünneplőbe öltözött, és megjelent a magadott címen. Izgatottságát növelte a teremben összegyűlt népség, akik egymás között magyarul duruzsoltak. Magányosan posztolt a tömegben, mire néhányan megszólították, ami még jobban összezavarta, és csak hebegett-habogott. Igazából nem tudott mit válaszolni. Egy középkorú szerb hölgy tört magyarsággal a felől puhatolódzott, melyik nyelvtanfolyamot fejezte be. Ő már harmadszor próbálkozik, mindeddig azonban nem sikerült, elbuktatták, most viszont egy olyan nyelvtanárt választott, akinek jó kapcsolatai vannak „ezekkel” – bökött az iroda felé, ahova egyenként hívták be a kandidátusokat, reménykedik, hogy az illető szól majd az érdekében. A mai világban protekció nélkül még magyar se lehet az ember, miközben neki nagyon fontos, nincs pazarolni való ideje, mert Linzben várja a munkahely. Egy szállodában lesz felszolgáló. Szerencséje, hogy németül jól beszél, csak ezzel a magyarral gyűlt meg a baja. Tulajdonképpen meggyőződése, hogy nincs a világon nehezebb nyelv. Az asszony egy csomó nyomtatványt vett elő, és böngészni kezdte. Ezek a leggyakoribb kérdések, folytatta: „Miért vagy büszke a magyarságra?”, olvasta a papírlapról, majd magához szorította és fejből felmondta a választ: „Azért, mert a magyarok kulturált és szorgalmas emberek, sok Nobel-díjast adtak a világnak”, deklamálta a választ. Valami belső sugallatra úgy érezte, hogy most átengedik. Tako je, úgy van, szólta el magát Hermina szerbül, miközben átfutott rajta a gondolat, mit válaszol, ha netán tőle is ilyet kérdeznek: miért büszke a magyarságra?

Végre szólították. Remegett, mint a nyárfalevél, a térdei is cserbenhagyták, mintha össze akart volna csuklani, amikor a bizottság asztala elé lépett. Az egyik férfi intett, hogy leülhet, majd papírjai között matatva feltette az első kérdést. „Özvegy?”, kérdezte barátságosan, mire Hermina bólintott. Balszerencséjére a férfi továbbra is családi állapotáról faggatta, ami annyira zavarba hozta, hogy csak annyit tudott kisajtolni magából, hogy Vukovár, Vukovár… A vizsgáztató még néhány kérdést tett fel, de ezekre ő már nem is figyelt, Vukovárra gondolt.

Akkor legalább mondja el a Himnuszt, szólította fel a vizsgáztató férfiú.

Herminát megható emlékek ömlesztették el, eszébe jutott, hogy esküvőjük után az első szilveszter éjszakán, titokban – akkoriban ugyanis tilos volt – gyertyafénynél énekelték férjével a Himnuszt. Az éjfél előtti percekben még ellenőrizték, hogy jól be vannak-e zárva az ajtók, ablakok, majd összebújtak és halkan elénekelték a Himnuszt. Pontosan emlékezett a dallamra, a szavak azonban nem jutottak az eszébe. Csak a szája mozgott, mintha énekelne…

Sajnálom, csóválta a fejét a férfi. Egyáltalán, hogyan akar maga magyar lenni, ha még a Himnuszt sem tudja?

Hermina szótlanul felállt, és anélkül hogy bárki is utasította volna, lehorgasztott fővel, szégyenkezve somfordált ki a teremből.

Amikor kiért a szabad ég alá, mélyen beleszippantott a friss levegőbe, és láss csodát, eszébe jutottak a Himnusz első sorai:
Isten, áldd meg a magyart…

Arra már nem volt lelkiereje, hogy fennhangon mondja a szavakat. Azóta sem ejt ki a száján egyetlen magyar szót sem, csak elvétve jut eszébe a Himnusz első strófája. Ilyenkor megáll a munkával, elmereng, és magában értelmezi a szavakat.