Végel László: Idős hölgy fütyülővel

1968 júniusában Jankovics Melánia, a belgrádi pszichológia tanszék negyedéves hallgatója csatlakozott a nagyobb szabadságot követelő egyetemistákhoz. Hátizsákkal éppen az órára tartott, de az elmaradt, mert évfolyamtársaival „elfoglalták” a kar épületét. Odakinn a rohamrendőrök sorfala állt, s igazoltatták azt is, aki be akart lépni, de azt is, aki távozott onnan. Melánia kezdetben nem a rendőröktől tartott, hanem a szüleitől. Az apja 1942-ben, 18 évesen Tito partizánjaihoz csatlakozott, s a háború befejezése után az ITM traktorgyár mérnökeként lelkes titóista maradt

Melánia rendszerint unott arccal hallgatta apja családi politikai kifakadásait a szüntelenül akadékoskodó és elégedetlenkedő, amerikai érdekeket szolgáló titokzatos ellenségek ellen. Egyszer rákérdezett, miért lelkesedik annyira Titóért, mire az apja a második világháborút emlegette, s azt találta mondani, hogy itt a szerbek és a horvátok egy szálig kiirtották volna egymást, ha nem lépnek a színre a kommunisták.

Úgy is mondható, hogy az apja iránti dacból csatlakozott a tüntetőkhöz. Kíváncsiságból. Szerette volna tudni, hogy igazat mond-e az apa. Figyelt és hallgatta társait. Kezdetben mulatságosnak tartotta a bejárat előtt posztoló rohamrendőröket, pár nap múlva pedig felébredt benne a gyanú, hogy az apja nem mondott igazat. Az újságok arról írtak, hogy konkoly került a búzába, a tévéhíradókban kártevőknek nevezték őket, a politikusok pedig amerikai kémekről, a szocializmus ellenségeiről szónokoltak. Ebből egy szó sem igaz, gondolta. Valójában a kormány tette ellenzékivé, amit nem is rejtett véka alá: az egyik röpgyűlésen felszólalt, és azt találta mondani, hogy a kormány hazudik. Hogy lehetnek ők ellenségek, amikor az egyetem nevét is Marx Károly Vörös Egyetemnek keresztelték át?

A tüntetések lecsillapodtak, Melánia 9,40-nel fejezte be az egyetemet, sikeresen diplomázott, s egyik tanára rábeszélésére asszisztensként az egyetemen maradt. Nem ment simán a dolog, az elvtársak ugyanis felrótták a hatvannyolcas szereplését. Tanára azonban addig ügyködött, hogy sikerült. Ettől kezdve távol tartotta magát a politikától, ledoktorált, férjhez ment, s évek múltán docenssé nevezték ki.

1990-ben elhunyt apja élete végéig neheztelt egyetlen lányára. Akkoriban sírkövekre nem vörös csillag, hanem kötelezően kereszt került, ám apja utolsó kívánságára sírkövére vörös csillagot véstek. Azt is meghagyta, hogy ne pap temesse, hanem az elvtársai búcsúztassák, ami nem kis gondot okozott a családnak, mert apja elvtársai időközben kiutálták a vörös csillagot. Pap nélkül, vörös csillaggal szóba se kerülhet a búcsúbeszéd, válaszolták. A vörös csillaggal azonban később is sokat vesződött, ismeretlen tettesek többször fekete festékkel mázolták be, ő pedig rendszeresen tisztogatta.

Milošević hatalmát valóságos sorscsapásként élte át. Férje egyik napról a másikra szerb nacionalista lett, ami legalább részben közrejátszott házasságuk felbomlásában. Olga lányát ő nevelte. Csodálatos nyelvérzéke volt, megtanult még három nyelvet: franciát, németet és oroszt, aztán az angol tanszékre iratkozott be. Önszorgalomból pedig spanyolul tanult.

Egy délután a spanyol nyelvtanárnő telefonált. Hova tűnt Olga, kérdezte, már két hete nem jár az órákra. Valahogy kimagyarázkodott, s kérdőre fogta a lányát, aki először azt állította, hogy elhúzódott a spanyolnyelv-óra, de amikor Melánia tudtára adta, hogy beszélt a tanárnővel, a lány bevallotta, hogy egyetemistatüntetésekre jár.

Az anya szívéről nagy kő esett le, tehát nem drogozik, nem adta a fejét prostitúcióra, de minden haja szála égnek állt, mert azt is tudta, hogy az egyetemisták Milošević megbuktatását szeretnék. No még csak ez hiányzott! Persze a kormánysajtó a legszörnyűbb vádakkal illette őket. Azt írták az újságok, hogy a szerb nemzet ellenségei és a Soros György nevű amerikai milliomos fizetett bérencei. Melánia leste a híreket, és boldog volt, amikor a tüntetéseknek vége szakadt. Talán nem lesz semmi baj, gondolta.

Egy év múlva Olga férjhez ment, Melánia nyugdíjba vonult, majd pedig 1998-ban nagymama lett. 2000-ben újabb tömegtüntetések törtek ki. Az újságban olvasta, hogy újra lázadoznak a fiatalok, s Otpor néven mozgalmat szerveznek.

Hol tanyáztok, kérdezte az egyre ritkábban és mindig nagyon rövid időre betoppanó lányát. A Zmaj utcában, hangzott a válasz. Melánia másnap délelőtt, a lánya tudta nélkül beiratkozott az Otporba. A fiatalok felismerték, üdvrivalgással üdvözölték, tiszteletbeli tagnak nevezték ki, plakátot és szórólapokat meg Otpor-kitűzőt adtak neki. És egy fütyülőt.

Olga bizonyára értesült erről, mert aznap este meglátogatta az anyját. „Csak ügyesen – figyelmeztette. – Ha elkapnak a hekusok, akkor bepakliznak.”

Melániának nem volt nyugta, az újvidéki strandon kiragasztott egy nagy Otpor-plakátot, de adatfelvétel céljából alig tíz perc múlva beszállították a rendőrőrsre. Úgy vitték be rendőrkocsival – fürdőruhában. Egy másik hórihorgas fiatalember adta neki kölcsön a trikóját, ennek köszönve úgy látszott, mintha miniruhát öltött volna magára.

Hazatérve várta a lánya, s lekicsinylő hangsúllyal megjegyezte: „Nem való ez neked.” Melániának ez nagyon rosszul esett. Röviddel utána, 2000-ben Milošević megbukott, s Melánia megkönnyebbülve felsóhajtott. Talán a történelem leveszi rólunk a családi átkot, mondta a lányának, aztán kisétált a temetőbe, hogy lemossa a vörös csillagot csúfitó fekete festéket.

Tizenhét év múlva Újvidéken újra egyetemistatüntetések törtek ki. A sajtó a rendszer ellenségének, Soros György bérenceinek nevezte az egyetemistákat. Mobilon kereste a lányát, a vejét és az unokát, kicsengett, de senki sem jelentkezett. Kinézett az ablakon, eső lesz, gondolta. Fogta az összecsukható esernyőjét meg a sétabotját, mert már nehezére esett a járás. Elővette régi fütyülőjét. Taxit hívott. Az egyetemistavárosba mennék, mondta a sofőrnek, aki búcsúzáskor azt mondta neki. „Vigyázzon magára, asszonyom.” Ő pedig fürkészte a mellette elhaladó tömeget, a nagy tumultusban egy pillanatra megpillantotta a lányát, a vejét és az unokáját. Csak néhány másodpercig látta őket, mert a tömeg eltakarta a látványt.

Nem kis erőfeszítés árán menetelt a sor végén, mert nehezen bírta a tempót. Egyre jobban lemaradt, de egyik kezével a szemerkélő esőben esernyőjét magasba emelve, másik kezével botjára támaszkodva kitartóan füttyögve lépkedett, s csak akkor lett könnyes a szeme, amikor néhány fiatalember megtapsolta. Először életében gondolta az elnéptelenedő utcán, hogy érdemes volt. Talán az apja is megbocsátana.