Varázslat és félelem - ezekkel van csurig tömve az Elmegyógyintézet

Nagyhírű autorok, legendásan önfejű mesterek kezébe ismert hősök, korábban jócskán körbehatárolt karakterek sorsát tenni elképesztően érdekes, és, tegyük hozzá: mindenképp veszélyes döntés. Mert teszem azt miféle Chaplin-epizódot rendezett volna a német expresszionizmus zordon atyja, Robert Wiene? És visszafelé: okozna vajon álmatlan éjszakákat, ha egy bizonyos Samuel Wilder, akit a világ végül Billyként ismert meg, az Egyesült Államokba való kivándorlása helyett esetleg a ’Dr. Caligari’ filmre vitele mellett dönt?

A kilencedik művészetnek a filmhez képest sokkal inkább megvannak a maga bejáratott, holmiféle artisztikumban pácolt, s később a jól tejelő szupervitézek közelébe eresztett alkotói. Neil Gaiman például a nagysikerű ’Violent Cases’ (Erőszakos ügyek) után kapott igen szerencsés (és tegyük hozzá: a ’Cases’ stílusától vajmi idegen) felkérést a képregényóriás DC-től az akkorra már inkább poros, mint patinás fényű ’Sandman’ renoméjának helyreállítására. (A leporolásból végül persze, hogy upgrade lett: az eredeti Homokember, a gázmaszkban-ballonkabátban éjjelenként bitang gengsztereket vegzáló Wesley Dodd helyébe a német-amerikai folklórból ismerős Álomhozó lépett.) Vagy ott van az egy Alan Moore, az akkorra már minimum legendássá vált ’Watchmen’ (ide persze nem tudjuk nem beszúrni a fölöttébb örvendetes hírt, miszerint a jeles mű október 10-től ’Őrzők’ címmel elérhető immár itthon is, három részben, a Cartaphilus kiadó gondozásában) nagyszakállas, leginkább egy vérnősző koboldra hajazó szerzője, aki Brian Bolland rajzoló markáns segedelmével alkotta meg a ’The Killing Joke’ (A Gyilkos Tréfa) című sztorit, melyet a modern Batman történetek egyik kihagyhatatlan sarokköveként szokás emlegetni még manapság is.

Ennek a korszaknak a derekán-végén (melyet az óceán túlpartjára csábult angolszász mesteremberek igen magas számából kifolyólag szokás még „brit bummként” is emlegetni), pontosabban 1989-ben egy skót, bizonyos Grant Morrison kapott lehetőséget arra, hogy Batmant írjon. Grafikusnak honfitársát, korunk egyik igazi reneszánszemberét, Dave McKeant nyerte meg, és így ketten hozták létre végül az ’Arkham Asylum’ című „grafikus novellát” (bonyolultabb, nagyobb terjedelmű, összefüggő történet, leginkább képregénykönyvként aposztrofálható műfaj). És most komolyan: azért kíváncsiak lennénk arra a pillanatra, amikor a már emlegetett DC képregénykiadó vezetői, a mokány, több, mint jól szabott olasz öltönyben feszítő mogulok először szembesültek azzal, amit ezek ketten Denevérember címszó alatt végül összedobtak – az eredmény tudniillik enyhén szólva is szokatlan.

A cím a denevér-univerzum egyik legjellegzetesebb, kardinális intézményére, az Arkham Elmegyógyintézetre utal. Az épületkomplexum (melyet egyébként az a Denny O’Neil teremtett meg 1974-ben, aki a történetfolyam sötétebb tónusának felpingálásáért is felelős) zakkant elmékkel besűrített, dohszagtól terhes katakomba, s valójában egyetlen funkciója van: Batman korántsem komplett ellenfeleinek szanálása és eltárolása. Az épület neve valószínűleg H. P. Lovecraft egyik novellájából ered, nála ugyanis valóban volt egy Arkham nevű város; ennek megfelelően a hely a feldolgozások többségében maga a megtestesült gótika, ahol minden sarokra jut egy Joker, egy Kétarc Harvey, vagy egy Őrült Kalapos. Értsd: ha Charlie Manson lenne az építész, Mark David Chapman pedig John Wayne Gacy-vel közös részvénytársaságban a kivitelező, akkor kábé így nézne ki a közösen kifundált és tervrajzra vetett hétvégi házuk. Melynek elkészülte után a dekoratőri munkát csakis a fentebb már felemlegetett Robert Wiene kaphatná meg – Dave McKean fejében legalábbis pont annyira tobzódnak a nevenincs szürreáliák és kidőlt-bedőlt terek, mint őnála. McKean, ha már mindenképp sorrendet kell vágnunk az alkotógárdában: a legnagyobb zseni. Neil Gaiman örök szerzőtársaként, a ’Sandman’ borítók okán világszerte elismert, többszörösen díjazott, a ’Tükörálarc’ címmel Magyarországon is utolérhető mozijáért vastapsot érdemlő mesterember itt egy hiperaktív, a Freud-kifestőbe fáradt, zsírkréta-fetisiszta óvodás ravaszságával ollózza fecnikre a családi fényképalbumot. Ahogy Morrison írja a füzet közepe táján: „A varázslat és a félelem. És a titokzatos jelképek” - ezekkel van csurig tömve az ’Arkham Elmegyógyintézet’. Ám azt a bizonyos pókhálós mélységét, azt a pokolian nyirkos gödröt mégiscsak Morrison ássa meg azzal, ami, mi tagadás, valóban a szüleik haláláért denevér-hacukában elégtételt követelő népek sajátja kellene legyen: mégpedig, hogy miben is különböznek ők maguk attól a légónyi tébolyult szellemtől, melyek ellen anno felvállalták a harcot.
A történet szerint az Elmegyógyintézetben kiszabadulnak a rabok, és foglyul ejtik a bent rekedt „éppeszűeket”. Egy esetben nem esik bántódásuk, mégpedig ha Batman, mindegyikük közös ellensége bemegy a háborodottakhoz „játszani”. Volt már ilyen, valószínűleg lesz is – mégis, akkor mitől olyan különleges az ’Arkham Elmegyógyintézet’? Egyrészt a főszereplő miatt, aki itt nemhogy nem hegy, illetve roppant félsziget, de szó szerint árnyéka csupán megszokott önmagának. Semmi-lidérc, lúdbőrmumus. Egy hiányos csontváz a bőregér alatt, kinek még a dumája is fekete. McKean azzal, hogy hősünket a homályban felejti, és egyetlen egyszer sem mutatja meg a maga titáni valójában, kitűnően alámuzsikál a gondolatnak, amit a Bolond Kalapos mond ki végül: „Egy hatalmas fej belsejében vagyunk, és ez a fej álmodik minket. Talán a Te fejed az, Batman. Az Arkham Intézet tükör. És Mi Vagyunk Te.” Miközben pedig a Denevér magányos passióját intézi, a másik oldalon körülbelül ugyanezt az utat járja be a sárgaház alapítója, Amadeus Arkham is; kérdés az, hogy kettőjük közül melyik lesz képes távozni majd a szellemvasútról.

Grant Morrison (akit a magyar képregényolvasók már ismerhetnek az ’Új X-Men: E, mint eltörölni’ háza tájáról) a kellő helyre a kellő vízköpőt sercinti, és olyan erős pszichológiai szőnyegbombázásban részesíti a Denevérembert, amilyenben létének laza 70 éve során még nemigen volt része. A történet csupán az elején bicsaklik meg kicsit, mikor őrülték invitálását követően Batman arról sopánkodik Gordon felügyelőnek, hogy néha megkérdőjelezi a saját tetteinek a racionalitását. (Szinte várjuk, hogy Gordon egy jó csattanós tockossal feleljen: „ Édesapa, éjnek évadján bőregérnek öltözve a háztetőkön rohangászol! Hát nem az a normális, ha megkérdőjelezed!?”) Ilyen a szokásos denevér-kontinuitásban egyszerűen nem eshetik meg – tény persze, hogy ez a kötet teljesen különálló darabként látott napvilágot, és így persze ráfogható, hogy a gyökerekhez csak épphogy van köze. Mégis, a dolog kicsit sántít, ámde ez legyen a legnagyobb bajunk: kapunk önmaguk paródiájából kifordult, ijesztően csikorgó gonoszokat, akiknek még a szövegbuborék sem mindig ad elég teret gondolataik egyberántására (köztük egy több, mint érdekes Jokerrel, aki Morrison meglátása szerint korántsem őrült, sőt, éppen fordítva: az ő esetében „könnyen lehet, hogy felfokozott racionalitásról van szó”); a sötét mesét még borongósabbá tevő Lewis Caroll idézeteket; valamint egy nem éppen pozitív képet festő látleletet a fickóról, aki láthatóan egy kissé megrogyott a szülei halálának súlya alatt.

Inkább kócos rémálom, mint a Batman-történelembe szorosan illeszthető darab - ennek ellenére (vagy éppen ennek okán) tökéletes. És erre a hazai kiadás is csak ráerősíteni tud: a gyönyörű papíron közzé tett kitűnő fordítás Bayer Antal munkáját dicséri, a műszaki szakik pedig nyilván pokoli, mit el nem viseltek a szertelen buborékbeszédek korrekt beillesztése során - mindenesetre tény, hogy kifogástalanul viselték.

Annak, hogy a híradások szerint az ’Arkham’ lett az utóbbi hónapok egyik legjobban futott comicsa itthon, csakis örülni tudunk.

„Lewis Carroll tehet róla”
- Grant Morrison – Dave McKean: Arkham Elmegyógyintézet
Képes Kiadó, 2008 -