Van pápánk!
Minden együtt van, ami egy pápaválasztáshoz kell. Az egyetemes római egyház kardinálisai a világ minden földrészéről, méltóságteljes latin zsolozsmákkal, a Vatikán zárt terei, ahonnan addig ki nem jöhetnek a bíborosok, amíg nincs új főpap. Fekete füst jelzi, ha a választás nem hozott eredményt, fehér, ha igen. („Habemus papam.”)
A konklávé végre eredményre jut, ám a megválasztott összeroskad. Feladata – úgy érzi – agyonnyomja. A vonakodó depresszióra orvosság kell, méghozzá gyorsan: a Vatikán főterén ezrek várják a pápai áldást és az új pontifex maximust.
Volt már Istennek ilyen vonakodó megbízottja, bizonyos Jónás próféta, akit az asszír főváros bűnei ellen mozgósított az egek ura, ám ő (mint Babits írta) „rühellé a prófétaságot”, s Ninive helyett „a sivatagba vágyott”.
E pápa esetében a hit – önhittség nélküli. A kétely az emberi esendőség fölméréséből fakad, gyengeségtudatból. És néha a megfutamodáshoz kell a legnagyobb bátorság. Ám ez így igencsak nehezen „kommunikálható”. A már hazakívánkozó kardinálisok orvost hozatnak, ám alkalmas-e lehet-e a pszichoanalízis a lélek kezelésére? S alkalmas terapeuta lehet-e egy nem hívő analitikus? Főleg ha a páciens maga Isten földi helytartója? Aki – úgy lehet – „szülői szeretetdeficitben” szenved.
A pápa hát menekülőre fogja, időre van szüksége. Ezzel a vatikáni udvartartás vezetőit kétségbe ejti. (Távollétét csak az a svájci gárdista élvezi, aki a pápa szobájában rázza a függönyt, jön-megy, árnyjátékozik, helyette étkezik, iszogat, s bumfordi módon beletalál a jó életbe.)
Megfigyelhető: a méltóságteljes lassított felvételek egyszer sajátos komikum forrásai, máskor meg éppen sajátos tragédiát közvetítenek. Ütem kérdése. Hisz a felbomlás és a robbanás között is csak tempókülönbség van...
Irónia és tragédia együtt, egymás mellett. E többrétegűségtől jó a film. Nem véletlenül volt a tavalyi cannes-i fesztiválon Arany Pálmára jelölve.
(Rendezte: Nanni Moretti. Főszerepben Michel Piccoli.)
