Ünnepváró a Parnasszuson

Akkor megszólalt Lázár Ervin, a dörmögőről emeletes hangra váltva, sőt harsogóra: – Na, okosok, ki tudja megmondani, hogy az USA vagy Kanada területe a nagyobb? S mennyivel? (A helyes megfejtés Kanada, mondom a tények szerelmeseinek.)

Az egykori Új Írás szerkesztőségének nagyobbik kis szobájában voltunk, vagy húszan. „Előkarácsony”, „előszilveszter” a hetvenes-nyolcvanas években a New York palota harmadik, majd negyedik emeletén. A fogadó oldalon a hét-nyolc tagú szerkesztőség Juhász Ferenc főszerkesztővel, a vendégek pedig jeles íróink, akiktől a legjobb kéziratokat kaptuk vagy áhítottuk. Néhány idősebb és több harminc-negyven éves kamasz. Együtt voltunk, mint egy nagy család, úgy is mondhatnám, ha nem értenek félre, mint egy nemzet...

Juhász szívélyes házigazda volt, maga írta a meghívókat, mindenkihez volt egy komoly vagy huncut szava. A trakta pogácsa volt, s vörösbor, amit a tehetősebbek hoztak. Magam néha a konyhában, kuktában főzött szilvapálinkával szolgáltam. Az írók cserélődtek, újak jöttek újabb üveg borral, s mások elmentek, szintén egy üveg borral: volt más irodalmi szerkesztőség is a városban akkoriban.

Munka is folyt ezeken az ünnepeken, ki a főszerkesztővel vonult félre kéziratba pillantani vagy megalkudni (eszmében soha!), itt-ott javítgatni, ki más szerkesztővel a másik szobába. De dominált a vidámság, az ugratás, a sziporka.

Ervin kifogyhatatlan volt a játékos ötletekben, bájosan tudta összeugrasztani a nála gyanútlanabbakat, s nagyokat nevetett sikerein. Ha szóhoz jutott, megszólalt Bella István pokoli szójátékaival. „Szegény ember lányát még az Ágh is meghúzza.” Ezen még Ágh Pistának is nevetnie kellett. Bihari Sanyi, az olvasószerkesztő, szívébe döfte a tőrt: „Lacika, akkor kapsz majd gutaütést, ha kinézel az öregotthon ablakán, s meglátod Szakolczay Lajos lovas szobrát...” Lajos nagyobbat nevetett ezen, mint én: jobban szerettem volna én lenni a lovas szobor. Amikor Juhász kiment egy percre, Sanyi megkérdezte új titkárnőnket, Babát: „Szóval maga a Mavadtól jött? Mavadtól a dúvadhoz...” (Kass János grafikusművész pedig szorgalmasan fényképezett bennünket.)

Megérkezett Belohorszky Pál, a briliáns tehetségű esszéista, zsebig érő bordó sáljában, s előadta szokott játékát: ismét átszervezte a közelmúlt irodalmának futballcsapatát. „Csak Szabó Lőrinc lehet a jobbösszekötő. Kassák marad balbekk, higgadt, megbízható. A két szélen új embereket próbálok ki: a cikázó, villogó Örkényt a jobb oldalon, az erőszakos Cinit a balon...”

Szakonyi Karcsi selymes, de nem csípésmentes humorával szerzett magának új meg új híveket. Néha kiment a titkári szobába telefonálni: új házasság szövődött. Baranyi Ferenc kimeríthetetlen Gerelyes-történeteiből adott elő. Jolsvai András akkor még Juhász István álnéven támasztotta az ajtófélfát, és küldözgette fanyar és fűszeres poénjait. Amikor Kalász Márton bejelentette, hogy Berlinbe megy négy évre a Magyar Házba, kérleltük, maradjon. „Majd ha visszajöttem, megint veletek dolgozom” – mondta. Már nem tudom, hogy melyikünk intette: „Marci, te otthon vagy az ókorban, tudod, hogy mit mondott Hérakleitosz. Nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóiratba.”

Ott voltak az irodalom virágai, az író- és költőnők is. Idáig hallom Vathy Zsuzsa élénk mosolyát, Keresztes Ági riposztjait.

Egyesek szedelőzködtek, Kardos G. és Csurka együtt indultak tovább az estébe.

Jött Kormos István, vele az amatőr rímek és a sírversek csokra. Gyűjteménye volt csikorgó rímekből, képzavarokból. „Fegyver csörren, puska dördül, vérrózsás az aszfalt – ilyen hát a mártírhalál! – szólt, és ő is azt halt...” Ezredszer is meghallgattuk Zelk sírversét: „Itt nyugszik Zelk Zoltán – nem esett becsület a foltján...” Valaki a rádió környékéről hozott újakat. Egy hórihorgas, vékony szerkesztőnek Tű volt a beceneve. Szerethették, mert a világ legrövidebb sírversét kapta: „Itt nyugszik Tű – nű?”

A főszerkesztőtől akkor hallhattuk először azt a képzelgést, hogy ha kezet fogtam Hatvany Lajossal, ő pedig -val, ő pedig -val... Ez akkor még újdonság volt, ma társasjáték. Azt hiszem, Vörösmartyig vitte. Aztán ő is elhelyezte a maga ajándékát a könnyű múzsa oltárán, egy nagy elődjének, József Attilának tulajdonított virtuóz rímpárral: „Ifjúságomban, kicsapongóban – megnéztem, milyen a ...” Aztán megunta a léhaságot, elköszönt egy rövid beszéddel, szíves év végi jókívánsággal, öleléssel.

Ekkor átmentünk egy magasabb hangfekvésbe, a borok mellé nóták is érkeztek. Cs. I. költővel. (Nem írom ki a nevét, nehogy baja legyen belőle.) Azonnal rendelt nála egyikünk egy cseremisz népdalt. Már harsogtuk is:
Magyar baka sétál a mezőben,
Arra megy Sztálin, tanácsot kér tőle.
Gyere, Sztálin, adok egy tanácsot (hajlítás),
Dobd el a sarlót és a kalapácsot!
„Cseremisz népdal” – mondogatta Cs. És pödörte a bajuszát, mongolosan. (Vajon jelentették-e a besúgók? Ráadásul azt, hogy a „Dobd el” helyén egy másik felszólítás szerepelt?)

Ott voltak a korán búcsúzkodók, mint Simonffy András, Orbán Ottó, Bertha Bulcsu – s az érkezők, mint Temesi Ferenc, Kántor Péter...

Miközben a tarisznyájukban költészet és filozófia, készülő életművek építőkövei – önfeledten játszottak az alkotás, a szellem áldozópapjai.

Farkas László