Ünnep Óbudán

Huszonöt éves a Vasarely Múzeum – az óbudai természetesen, hiszen Pécsett már korábban megnyílt az op-art világhírű atyjának (a világhírű op-art világhírű atyjának) állandó kiállítása. Most, a negyedszázados évfordulón a budapesti múzeum ikertárlattal ünnepli magát – ha már más nem teszi meg helyette.

Ahhoz, hogy eljussunk az emeleti részbe (a tetőtérbe, hogy pontosabbak legyünk), át kell baktatnunk az alsó termeken, az állandó kiállításon, amely mintegy keresztmetszetét adja Vásárhelyi Győző sok évtizedes munkásságának: sokszor láttuk ezeket a képeket, valaha tátott szájjal bámultuk őket, most azonban mintha valami retróutazáson vennénk részt – megértő mosollyal a szájunk szélén; az idők változtak persze, nem a művek, mégis úgy van, hogy mára a feszültséget az ódonat falak és a modern képek találkozása adja – valaha e feszültség bennünk lakott.

Vasarely, hiába, klasszicizálódott.

Ám ami elveszett a földszinten, visszanyerjük az emeleten – attól, hogy folyamatoknak lehetünk részesei: egyfelől egy konstruktív folyamaté (szójáték vagy mi), másfelől egy szelídítési folyamaté. Előbbiben a művek a legérdekesebbek, meg a hatásrendszereik, utóbbiban a történet. Ahogyan Vasarely és Denise René kiszelídíti Kassákot Párizsba (bár az első kiállításra csak a művei mehetnek, ő nem – utazása nyilván államérdeket sértett), és beszelídíti, ajándék gyanánt, a kortárs francia képzőművészek egy részét a hatvanas évek Magyarországára.

Ezek a hajdani ajándékok láthatóak ma Óbudán, emlékeztetve egy világra, amely feketébb-fehérebb volt, mint a legtöbb Vasarely-kép, s néhány elkötelezett művészre és műveszetbarátra, aki igyekezett javítani ezen a képen.