Újra színpadra kerül Petrovics Emil harmincévesen írt operája

Ez új bemutató lesz vagy felújítás?

Egyik sem. Az Opera most négyszer újra előadja a 2001-es produkciót, amelyet Kerényi Miklós Gábor rendezett. A művet 1960-ban komponáltam és a Rádióban játszották először, utána került az Operába s ott több felújítása is volt.

De új dirigense lesz az előadásnak, Vajda Gergely, aki fiatal zeneszerző is egyben. Ön bejár most a próbákra, segíteni a munkáját?

Nem járok be, nem szólok bele a karmester munkájába. A kotta mérvadó ilyen szempontból. Még hátra van pár nap az első előadásig, bizonyára bemegyek addig. Nem szoktam az előadókkal különösebb vitákba bonyolódni, mert sokszor valami olyan újdonsággal lepnek meg, ami jól esik. Van úgy, hogy nem esik jól. Az interpretátor is elgondol valamit arról, amit a kottában lát, és nem biztos, hogy abba bele kell szólni.

Egy író közvetlenül a leírt szövegben gondolkodik, a zeneszerző viszont lekottázza, amit komponált.

Beethoven, Bartók, Sztravinszkij nem egyszer megváltoztatták előadási utasításaikat (tempó, dinamika, metronómjelzések, stb.), hogy megkíséreljék pontosabban kifejezni zenei gondolataikat, de a zene élő organizmus, ami nem mindig alkalmazkodik ahhoz, amit a szerző otthon, magányában elgondol. A C’est la guerre-t láttam egyszer valahol külföldön, ahol az én elgondolásom szerinti tempót annyira megváltoztatták, hogy a mű negyed órával rövidebb lett.

De akkor talán nem volt annyira megértő az előadókkal.

Az arányok változtak meg, az említett organizmus. Béna dolog lett belőle. Vannak persze olyan művek, amelyek sokat kibírnak, és még gyatra előadásban is erős hatást keltenek. De olyan darab is van, amelyik nagyon rossz, és olyan magas színvonalon adják elő, mintha valamit érne. A művészi interpretációba a politikától a személyes hasgörcsökig minden belefér.

Meglepően fiatalon, harmincévesen írta első operáját. Mozart vagy Rossini ennél sokkal korábban kezdte. Mégis, ekkora lehetőségek álltak akkor Ön előtt?

Egy olyan kor kezdődött akkor, ami merőben különbözött az ötvenes évektől. Szellemi fellendülés volt. Kitörés abból az apátiából, amit 56 bukása jelentett, s azt hittük, itt soha semmi nem lesz már. Aki akkoriban mégis akart valamit csinálni, az ösztönösen, valamiféle belső késztetésnek engedelmeskedve kezdte el. Hol jól, hol rosszul. Én a II. világháborúról akartam operát írni; ez a megrázó fél évtized alapvető élmény volt személyes életemben is, hiszen ennek következtében kerültem át Jugoszláviából, Belgrádból Budapestre, Magyarország fővárosába. Antifasizmusom gyerekkoromtól fogva meghatározta életemet. A háború kiszolgáltatottságáról, az emberrel való rettenetes bánásmódról szerettem volna szólni, amit gyerekfejjel átéltem. Ehhez írta meg számomra Hubay Miklós a librettót.

Az a Hubay, aki az Egy szerelem három éjszakájának szövegkönyvét is írta ugyanebben az időben.

Igen, az akkori Petőfi Színháznak írták az azóta örökzölddé vált darabot Vas Istvánnal és Ránki Györggyel, ahol akkor én voltam a zenei vezető.

Hasonló a két mű üzenete.

Az én művemet pacifista darabnak minősítették még a bemutató előtt. Akkor zajlott le az a számomra érdekes jelenet, hogy el kellett játszanom a minisztériumban a darabot. Így kaptam meg én, s az Operaház az engedélyt. A háborúról szóló „üzenettel” kapcsolatban egy római mondást tudok idézni, amit nem lehet elégszer ismételni: „Mindig megismétlődnek a rossz dolgok, de mindig meg kell ismételni az intő szót, ami a rossz ellen van.” Most is elég sok rossz dolog van a világban. Hazánkban is. Nekem akkor nem csak arról kellett meggyőznöm magam és a világot, hogy tudok operát írni, hanem arról is, hogy a legfőbb rossz az emberek egymás közötti meg nem értése, amelynek leggyilkosabb megnyilvánulása a háború, ami egymás kiirtásához vezet.

Ma is érzékelhető, hogy Ön mindezt a közönségnek írta, nem a politikának. Nem is a szakmának vagy esetleg csak önmagának.

Olyan művet szerettem volna írni, ami székhez szögezi a közönséget, s a művészet nyelvén is meghallják, megértsék azt, amit szeretnének: békességben élni.

A közönség tisztelete azóta is központi szerepet játszik pályáján.

Az a komolyzene, amit a komponisták a XX. században, különösen annak második felében „termeltek” arról szól, hogy nem érdekli őket a befogadó. Hangkombinációkat írtak, aztán vagy kellett valakinek vagy nem. Ezek kísérletezések, s ezeket jobb, ha nem művészek, hanem tudósok végzik. A kísérletezés egy művész esetében magánügy.

Lehet, hogy Ön a könnyűzenében is otthon lett volna?

Nem, mert nem érdekelt. A könnyűzene más és a komolyzene is más, én az utóbbihoz szegődtem. Ma egyébként a könnyűzene is a végét járja. Amit most könnyűzene címszó alatt hallunk, fényévnyi távolságban áll azoktól a nemes daloktól, amiket a Beatles írt. De a könnyűzene vagy a slágerzene vagy popzene vagy nevezzük, aminek akarjuk, amúgy sem tartozik abba a zenei kategóriába, amit Bach, Mozart vagy Chopin írt. Én viszont az ő nyomukba szegődtem.

Mégis sok filmzenét írt. Nevezzük alkalmazott zenének?

A filmzene nagy kihívás, aminek mindig szívesen álltam elébe. Minden feladatot gyorsan kellett teljesíteni, s mindig úgy, hogy legjobban szolgálja a filmet. Az ilyesmiből egy zeneszerző nagyon sokat tanul, főleg szakmai pontosságot. Több mint hatvan filmzenét írtam eddig. Ennyi elég is volt. De ha a legnagyobb filmzeneszerzőkre gondolok, Morriconéra vagy Nino Rotára, az a véleményem, hogy filmzeneszerzőnek születni kell. Fellini nagy filmjében, a Zenekari próbában elhangzik egy komplett zenekari mű, amit Nino Rota írt, de talán nem illetlenség, ha azt mondom: a mű aligha kerül a halhatatlan alkotások közé. A film csodálatos, de a zene rossz. Rota nagyszerű filmzenéket, de rossz zeneműveket komponált.

Az utóbbi években szenvedélyes őszinteségű önéletrajzi könyveket írt. Visszaemlékezéseket. Naplót is ír?

Voltak az életemben olyan időszakok, amikor naponta, vagy kisebb-nagyobb megszakításokkal írtam naplót. De volt egy-két év, amikor nem írtam semmit. Most erről a keserű levében forgó világról írok. Úgy érzem, vége annak a gondolkodásmódnak, amely a görög-római civilizáción alapszik, mert messze túlélte önmagát. A legerőteljesebbek, leghangosabbak most a muszlimok, akik azt állítják, hogy nem lehet az európai filozófián, jogrenden alkotott fogalmak alapján megrendszabályozni a világot. A demokrácia totális csődöt mondott, mert keretei között az elnyomás tán még erősebbé tudott válni, mint a diktatúrákban. Csak a jogszabályokat kellett megkeresni és a pénzt. S mindezzel félelmet gerjeszteni. Vége mindannak, amiben gyerekkorom óta az évezred utolsó évtizedéig hittem: abban, hogy megérthetjük egymást. Mást gondol egy orosz a szabadságról, mint egy amerikai. Amerikában az emberek megélik a szabadságot. Nem filozofálnak, nem is gondolkoznak azon, mi a szabadság, hanem szabadon élnek. Mi európaiak viszont állandóan azon töprengünk, mi a szabadság, s nem sokra jutunk az ötleteinkkel. A gondolkodás eredménye ma Magyarországon a totális nihil. A tagadás ördögi világába tévedtünk.