Újjászületőben
Minden városrész jelképez valamit. Az Újlipótvárosnak nevezett terület a túlélés szimbóluma.
Nehéz végighaladni utcáin anélkül, hogy ne jutna eszembe: például itt lakott Radnóti Miklós, ott halt éhen Szomory Dezső egy bujkálókkal telizsúfolt lakás személyzeti szobájában, s ha hihetünk Kellér Andornak, akkor úgy, hogy az éjjeliszekrény fiókjában egy tábla svájci csokoládét őrizgetett a nehezebb időkre. De szelídebb emlékek is kísértenek, Major Tamásról, Domján Editről, Gábor Miklósról – nem sorolom tovább. Az is sokatmondó, hogy a legszebb házsor (Pozsonyi út 38–40.) tervezőjét, Hofstätter Bélát látótávolságban lőtték a Dunába a nyilasok vagy a nácik. Az épületeket amúgy Hatvany Lajos terveztette, a Hatvani Cukorgyár beruházásaként, ő maga a legszebb tetőteraszos otthonban élt a háború után is, a parkból látni lehetett a fenn (fakádakban) növő, viszonylag magas fákat.
Amikor ideköltöztem (1981), épp hanyatló időszakát élte ez a körzet. A Pozsonyi úton már elhagyatottan futottak a rozsdásodó villamossínek, elárvultak a járdaszigetek, s a keramitkockák mintha kifejezetten várták volna, hogy hangulattalan, de kevésbé csúszós beton úttestre cseréljék őket. A Szent István park még a maga elhanyagoltságában egyszerre szolgálta ki a gyerekeket, az időseket és a kutyákat. Mostanában minden tisztul, szépül, föllendülőben e lakhely.
De van, ami nem változik. Aki itt lakik vagy gyakran jár ide, szinte mindenkit ismer, s úgy köszönget, mint a falusiak. Metropolisban, amely sokszor az elidegenedés alaphely-színe, nagy dolog ez. Remélem, így marad még sokáig.
Azt is, hogy én is maradhatok jelen, nem kevés ideig. Még annyi tervem van.
Vámos Miklós
