Túlvilági anziksz
Van egy setét torony itt, valahol az univerzum közepén (már ha volna neki egyáltalán efféle!), és ezzel az ötlettel már lehet valamit kezdeni. Mondjuk: valakik le akarják rombolni ezt a tornyot (a világmindenség mestergerendáját), mások meg akarják védeni (hadd tartsa!). A rosszak és a jók megint összecsapnak, mint tették azt máskor is világirodalom-szerte.
A galádok elrabolt gyerekek kínzása révén jutnak olyan energiához, amely alkalmas a torony megrongálására, s a fájdalmas kilövellés nagy földrengést okoz. Azonban nem csak egyetlen világunk van (szerencsére), akad másik is. A két vagy több valóság között álcázott kapukon közlekedhetünk, öreg ház rejtekében csak átesünk rajta, mint a kiskunfélegyházi ember a háztetőn.
Ez a szellősen összekötött két (vagy több) dimenzió remek lehetőséget teremt kísértetek, démonok, árnyak, szörnyek randevújára, így például régen halott atyák jelennek meg, egymás után kettő is, de szerencsére a Harcos lepuffantja a szellemeket, mint a pinty. (Rossz elképzelni, hogy mi lett volna mondjuk Hamlet apjának szelleméből, ha a pisztolykezűt véletlenül beleírta volna Shakespeare a helsingöri fantasy-scifi-horrorba. Mi? Hát szita!)
A két pólust képviselő főjó (Roland) és főgonosz (Walter) közé préselve láthatunk még egy New York-i kiskamaszt, Jake-et, aki éjjelente rosszat álmodik (vö. maga a film), reggel pedig le is rajzolja az élményeit, a setét tornyot, a Fekete Ruhás rettentőt (Matthew McConaughey) és a bőrkabátos pisztolyhőst (Idris Elba), akik egymásra fenik a fogukat. Jake-et meg elviszik pszichológushoz. Érthető.
A horrorkirályként ismert és elismert Stephen King nagyon ért a rémület gerjesztéséhez. Ám a filmesek ezúttal nem tudtak fölnőni hozzá. A nézőtéren nem hallottuk a vacogó fogak koncertjét, igaz, mindössze ketten voltunk az egész moziban. Tehát ha miattunk csinálták, nem volt érdemes.
(A setét torony. Rendezte: Nikolaj Arcel.)
